Zerge kedvenc versei
használt ingerek öntött nyelvemen
- a vers halálig füstölög
esélye maradtam ezer színhelyen
és asztalomnál piros gabonakörök
hagyj magamra mázas némaság
- nyelvem alatt romlott portéka
csupasz reformok száraz lármafák
a nyers levegő ingere szándéka...
csak a pillanatban vétkezem
pénzes tartozékod vagyok
igazra mozdul álszent kezem
mely bearanyozza a csókos tegnapot
nem tartom hangomat féken
egyszerre támadnak démonaim
egyszerre vicsorog a szégyen
és egyszerre vicsorognak virágaim...
Lángvörösre izzik a semmi,
nem is kellene hozzáérni,
de jó lenne tovadobni,
meg se látni, elengedni
ha váza marad csak a szónak,
ha elborít a messzeség,
és úgy érzed, hogy a mosoly
a szomorúságban benne ég
fűszerét használom csókjaidnak
köd és arany most minden itt
olvad a csönd az alkonyatban
- és a létezés füstje fölmelegít
kis szirmok ütköznek hangtalan
földi virágból vagyunk kitépve
most a rossz szavak sem fognak rajtam
de a múlt láncszemeit egybefűzte...
Furcsa tél ez, rám telepszik,
mélabúja körbejár,
kint a fákat szél cibálja,
bent a gondra csönd szitál.
Büszke akác és egy meggyfa
nyújtózkodik, lassan ébred,
könnyű kűrjeit utánozva
az enyhe délkeleti szélnek.
megunt karjaidban világtalannak látszom
- bennem csodákat művel az ész
alkudozom maradt még tartozásom
osztódni a világban - gyávaság az egész
beléd merítem okos tekintetem
éjszakák köhögését véredbe mártom
szárnyakat növesztek a tengereken
és villámok csapkodják délutánom...
már máshogy élsz, máshol élek, de
néha kell egy kis só a sebre.
bámulok egy repedést a falon.
elveszett a ruganytartalom,
lehervadt a szeretők kedve.
Fülelnéd a régi dalt,
de nem hallod, hiába
könyököl sok nyári emlék
lelked ablakába.
versekhez formálódik arcom
kihull a gépből amit osztanék mással
- ha elmossa kétes kudarcom
hiányomat átfestem emberi mázzal
csak halkan szólj igazat magadról
- titok maradj gigászi talány
ahol a tárgyak útra kelnek divatból
békét simogatva péntek délután...
Zajos vizekre vitt a csend
s most várom talán partra vet
a hullámokra csorgatott
nemtudokúszni-döbbenet.
zakatolnak a napok
feküdnénk a sínre
meggondoljuk mégse
nem fogadna be a föld
s a meghasonlott ég se
a vigasztalhatatlan szürke eget
gondoltam mi együtt és kértelek