Zoltanus kedvenc versei
Korom és hó piszka éltet,
kínra reccsent stigma és
szakrális tam-tam ritmusa
hasít életet ál-világomba.
Megadatik-e még ebben a zűrzavaros vad világban
nyugalmat találnom, ha csak egy röpke percig csupán.
Észrevenni a mindennapok összecsúszó idejében
a pillanatnyi szépség tűnő illúziójának
remegő ködfátyolán át előbukkanó megnyugodást.
Ó, te fenségesség!
Bájos, sötét kelme!
Bundád lenyalt szőttese
sűrű kellem selyme.
Valahol vagy, de nem velem
nem fogod remegő két kezem
valahol vagy, de nem érzel
távolról is csak lenézel...
zubog a fény
némán ölel a vágy
ősi az igény
láng-színpad az ágy
Egy dal miatt lett mindenki hirtelen borús.
Azt hitték, a halál az egyetlen kiút.
nem akarok mindent
csak csendet a zajban
csak örömöt a bánatban
csak meleget a fagyban
csak keveset a sokban
csak helyet a tömegben
csak időt a lehetnek -
csak ruhát a testemnek...
Most pont olyan, mintha éppen
Azon a messzi-messzi kéken
Szállón ücsörögnénk nevetgélve
Jéghideg kezeivel
Karol belénk a Múlt,
De mi a Jövő után
Nyúlunk hangtalan.
Benned sem hiszek
már jobban, mint másban,
a vasalt ingedben,
a lógó gatyádban,
nem érint, mit sugall
a le nem nyírt borostád,
mint nevet arcomba
csúfos, hűs, konok szád.
Lassan...
...Jön a rideg valóság.
És én csak magamon kívül nézek...