almodo kedvenc versei
Még utoljára hadd legyünk vadak,
hadd törjük át a jégszikla-falat,
hadd kapjon lelkünk szálló parázsra,
s lebbenjen gúzsok fölös palástja -
még utoljára...
Úgy kellesz, mint véges űrnek a végtelen,
mint faggyá gömbölyödött nyarak illata...
Pihenj csak, fekete liliom az ég,
könnyű harmatcseppek rajta csillagok,
falról csorgó csöndnek arc is menedék,
míg nem nyit az álom éji ablakot.
Csak állok, talpamig kúszik a hideg,
hunyort csókol párás szememre a szél,
fülembe nyaldos, s rám ül, mint az acél
fényére rozsda, ha éveken billeg
Mióta nem láttalak,
az újra és újra vetett földek melegén
csak az összeölelkezett rögök bújnak meg szelíden.
Nehéz ekékkel hasogatott évek barázdáin
varjakat teremt az emlékezés,
és még mindig nem mondtam el Neked
a kimondhatatlan egyszerűt,
mert semmit sem kell mondani...
Mécsfinom suttogást hordozva
novembert lobbant a deres szél,
metsző kezétől zúgva hullong
sugarak holt szirma odaát...
Titokhalk égre sejlő,
ködpikkelyű bús sellő
éjszakákon átoson.
...zongora húrja vigyáz resten egy éji imát,
elkobzott hang ajka remeg s dacos, alkonyi ingben
fondor a párja hibás percnek a nyári igán.
Egy mély kútba illene ugrani...
Igán csókolt kezet fogni,
Kutyám fülébe nyafogni,
Léket ütni egek kékjén,
Megfürdeni verejtékén,
Tettet lopni jó, nagy zsákkal,
Hónom alatt a világgal.
Kékes fátyolba burkolt éjen
tovasuhan a fényesség vágya,
csak a nyár szeretné, hogy éljen,
de temeti már az ősz homálya.
Szonettkoszorú
1.
Vajúdó vágyak kölcsönvett kínjait
termékeny álmok kékjébe borzolom,
s mint szegények polcain felejtett lom,
úgy őrzöm tekintet árva titkait
Ribizlialkony áfonya-éjbe
szenderült, illúziók függönyén át
éreztem a mélybe szitáló,
rejtelmes melankóliát.
Nyugszik a lelkem, a lét vasas álmok sejtjein ébred.
Nagy szavak alkonya s emberi szándék új nyara feslik,
irgalom undora engedi eggyé forrani testben a vétket,
rongyban a megvert szó, selyemingben rikkan a képzelet,
lomha imákon vak szemek, üdvön zúzmara botlik,
rest járdák szürkéin megreccsennek a térdek.
Ma még a magasba emellek,
de holnap...
holnap már úgy ejtelek el,
mint október végi ködbe tévedt pillangó
ónos szárnyait a nyarat sirató, lakkos reggelek szürkeségének.
Látod, karátba fúlt szalmaszálak üregeiben
nyugszik a lét, nyers tűnődés bérenc pántja
nyílik álmokon doromboló csend parancsára
s csak az öl tudja langyságát feszített űrben
viháncoló, keserves szavaknak, amikor hozzád beszélek.