amalina kedvenc versei
Amikor te megszerettél,
hibát bennem nem kerestél,
és ha egyet észrevettél,
vagy esetleg többet egynél,
azt sietve félretetted,
hogy mielőbb elfelejtsed.
Természetesen és
könnyen jön a szó,
jön, ahogy az eső,
a fagy, a hó,
a gondolat nem perzsel,
nem éget, mint a nap,
egyszerűen csak fényt
és meleget ad...
Tündérek jártak a mi utcánkban,
halkan suhantak az esti homályban,
be-bekukucskáltak világos ablakon,
gyerekek szuszogtak virágos párnákon.
Gondolatom visszavisz VIR szigetére,
hol a leanderfák virágjai lángvörösen égnek,
virágjai között levelek feszülnek,
s a tenger hullámai el-elcsendesülnek,
a nap fénye simítja hosszában, széltében,
s az ég is belepillant vizének kékjébe.
Sok közt vagyok egy,
de anyámnak, apámnak csoda.
Aki bármekkora kereszt,
vállukat nem nyomta soha.
Bámul rám, nem ismer,
hisz sosem látott még.
Mező zöld füvében
én vagyok a vendég.
Láthatatlan kéz ír a sors könyvébe,
és a könnyekből mosoly fakad.
Önmagam látom szemednek tükrében,
örökkévaló a pillanat.
Hogy mi a boldogság,
már nem kérdezem.
Régóta elég nekem
a remény, az emlékezet,
és minden újjászülető tavasz.
Megbámulsz, mert más vagyok, hegek borítják testem,
történetem nem ismered, mégis megbélyegzed lelkem.
Volt egy tavasz,
volt egy nyár is,
ibolya is, gyöngyvirág is,
a meggyfa is kivirágzott,
minden fűre áldás szállott...
éjfél után nulla óra öt
hangom alszik a kezem remeg
és akinek mindig örülök
kisfiam szavára megdermedek.
Versbe írlak hímes szavakkal
csak úgy magamnak.
Külön világról álmodoztam,
magam köré falakat húztam.
Olyan legyen az én világom,
hogy oda senki be ne lásson!
A tóparton élt egy béka,
ősi békák ivadéka,
úgy gondolta: ez a világ
éppen békáknak kitalált,
hiszen békanemzedékek
ezen a tóparton éltek.
röpke pillanat
egymásból ez mindenünk
szép tiszavirág