amatorpike kedvenc versei
Téli esten, míg az idő pereg,
Merengek egy öreg kép felett,
Rajta meghajolva, mintha várna,
Nagyapámat látom némán állva.
Behúzza szárnyait a nyár, s továbbáll,
Múló fény hajlékát az ősz veszi át,
Olykor visszakacsint meleg szemekkel,
Már hűvös szél játszik bús levelekkel.
Mindig itt vagy, Napban, éjben,
Fényre hullott falevélben
Dércsípte hajadat, őzike szemedet,
mosolygós arcodat, egyetlen nevedet
magam előtt látom, de fúj az őszi szél,
elvitte nyaramat, dalom szerelmet kér.
Földanyácskára születtem,
tudom, nemhiába jöttem,
nemhiába, nemhiába,
kézzel fogható világba.
Kis Milli ment az úton,
Lábára por tapadt.
Ha zápor jött, megázott,
Taposva rút sarat.
De ment, csak ment tovább.
Ő ment, csak ment tovább.
Szeptember az ősz tavasza,
Ezer színnel pompázik aranya.
Amíg álmodozva csak lesem-lesem,
Nyugodtan szunnyadozzál kedvesem.
Utca sikolya,
villamos zötyög.
Tömött sorokban
utas is köhög.
Félem az idegent, ismeretlent,
tétlen elfordulok, tiltakozok.
Tétovázik bennem az emberség,
ural a rémület, indulatok.
Emlékkönyvbe sepert gondolatfüzér,
múltba mártott jelen időtlen dala.
A rég volt s meg sem történt pillanata,
a jövő elől, mondd, hová is tűnnél.
Mióta a világ világ,
Mindig eljő, s
Nem kérdi ő: akarod?
Egy reggelen álmos szemmel
Kinyitod az ablakod,
És felébredsz azon nyomban,
Megtapsolod nagy boldogan
A rád vigyorgó, aranyszőttes...
Ücsörgök negyvenkét esztendősen,
Enyém a tölgy, bűvös sátram a parkban.
Fátyolozott emlék a messzi csillag,
Szürke képeket kiált nekem halkan.
Fényül a hajnal,
Estéből szülte az éjszaka.
Belőle nő a nappal,
Hangossá téve a fény szava.
Úgy vártad, mi most is fontos!
Mentsvárad most romos, rongyos.
Benned élt és benne éltél,
Sokat adott, többet kértél.
Szeretem, ha esik
Szeretem, ha eső kopog az ablakon,
elárasztja lelkemet végtelen nyugalom,
monoton kopogása zeneszó agyamnak,
fejemben a rímek könnyen összeállnak.