amatorpike kedvenc versei
Visszatérés az üres szülői házba
Kopott kredenc, üres szenesvödör:
a feledés rozsdaként szöszmötöl.
Lyukas lavór csupán az emlékezés,
megkezdett kenyérben felejtett kés.
Könnyező, haldokló csillagok,
Mondjátok, hogy óh... én ki vagyok?
Csak hulló csillag a kék égben,
Vagy törmelék a semmiségben?
1974-2005
Szólt a tenger,
Mi van a szemeddel?
Többet ne sírj,
Medrem csak ennyit bír!
Néha jönnek zűrös és feszült napok,
ilyenkor a lelki békénk meginog.
Kétségek gyötrik a tudatunk;
biztos, hogy jó úton haladunk?
Adjon Isten minden jót!
Szomjas földnek áztatót
Csirát az ültetett magnak
Friss hajtást erdei vadnak
Virágport a méhecskéknek
Kaptárakba csordult lépet
Kalászokba duzzadt magot
Tiszta vizű hűs patakot...
Hol van a határ, míg szívünk összeérhet,
s lángolhatunk sötét messzeségnek?
Akkor még csak álmodoztam. Nem tudtam, hogy létezel
Sejtettem, igaz mind, mit angyalom megénekel
Látlak: gyönyörű kontúrjaid is teljesen kivehetők
Nőies vonásaid áttetszők, szépek és kifejezők
Ha társad eltaszít, mert hisz az megeshet,
bújj hozzá, öleld át, súgd neki, szeretlek,
az az egy szó gyógyír mindenféle bajra,
minden arc felderül, amikor ezt hallja,
persze van kivétel, mikor hatás semmi,
ebben az esetben mit is kéne tenni...
Ha majd a sötétben végleg elveszek,
mert nem talál már rám a hajnali fény,
itt hagyok Neked egy szép üzenetet...
Hunyd le szemeid, gyere velem,
itt nem látnod, érezned kell!
Lassan megérkezünk, fogd a kezem...
- Nevetsz, de szemed nem nevet veled,
s szád szögletében keserű az árnyék.
Kérdeznélek, de mit sem ér a szó,
őszinte választ mindhiába várnék.
Meredten néz a semmibe,
meghalt szerelme járt ma itt.
S egy asszony az asztalnál
tésztából rakja élte fodrait.
Patak s folyó vígan szalad,
érzik már, hogy itt a tavasz.
Napsugár jár jeget töri,
télnek nyomát eltünteti.
Öreg ladikomba lassan víz szivárog,
partról integetnek bokrok és virágok.
Evezőmnek nyele fényesre van kopva,
a kikötőláncot valaki ellopta.
Már nem jut át rajtam a fény,
belülről csillanok néha...