attilamesz kedvenc versei
Enyészet múlatja perc-gyorsan az időt
a repkénnyel benőtt, romos házban,
valaha égre nyúló kéménye is ledőlt,
a tetőn rozsdás szélkakas áll,
már nem nyikordul,
fals dallamát csak ő hallja,
mikor az arra tévedő szél
néha sajnálatból megforgatja...
Téli álmából ébredezik
a természet, fák, virágok rügyet
bontanak... melengetik szívemet...
Harc a hatalomért:
erről szól az élet.
Fogat üss ki fogért,
ellenséged féljed!
Pár apró emlék tőle
és tőled is,
egy seb, mi őrzi, milyen volt
a török-zúzok fiatalság.
...szürke lepi a világot
mélységből szökken hiányod
sóhajom lebben az űrben
itt hagytál engem hűtlen
Gondolataim visszaszállnak,
régi időkre rátalálnak.
Azok voltak az igazi évek,
szólt az igazság, szállt az ének.
Kordbársonyba bújt az égbolt,
csillámgyöngyöt tett nyakára -
ily gyönyörű olyan rég volt,
holdsugarat font hajába
Belém nyilall: egy ördögi körben
taposóaknák mögöttem, előttem,
semmi sem biztos, senki se véd meg,
este sötétül, körém lidércek.
Egyszer el kell fogadni, aki vagy.
minek a gömbök, csillanások,
erre a világra hozott jövő,
rács mögé szorított akarat.
Ha mennél jeges télben,
fagyos szélnek közepében,
ha mennél vacogva-fázva,
otthonodra nem találva;
pihenj vándor, s ne feledd
melengetni lelkedet.
a sarkon ócskapiac és zaci
telt szekérrel ügetett a paci
hiába sóvárgott zsenge zabra
sebesre marta ínyét a zabla
negyvenhat voltam negyvenhét lettem
az élet lassan megtelik bűzzel...
Milyen furcsa, hogy Valentin-nap...
Milyen furcsa, hogy szeretni kéne...
Meleg takaró borul a szendergő tájra,
barnán borít be viskót, állatot, fát,
mintha az éjszaka királya várna,
mikor lejtheti el suttogó álomtáncát.
lábujjhegyen jár a szó
így léptem be mindig hozzád
mikor lecsendesült mind mi rohanó
és párnádon marasztalt a nyugvás