barter kedvenc versei
egy végállomáson vegetálok,
késik a vonat, korán érkezem.
vágányok köze fekete árok,
árnyékom térköveken lép velem.
A felső farkát csóválgatja lassan;
már megkopott az egykori öröm,
nem szikráz már, mint rézzárvány a vasban,
nem őrködik a főáramkörön.
Tudod, fiam, nem hittem, hogy
ennyi időt megérek,
mondta reggel, s furcsa, párás
fénye lett a szemének.
Anyaszívvel tűrő lelked
Sok gyermeked nem becsülte...
Kartonpapíron bársonyos penész,
a lépcső alján erre ágyazott.
A Hold világít, sárga és kövér;
egy nyurga ág a háztetőhöz ér.
Hajnalok hűlt helyén a madár se jár,
a téren minden mozdulat néptelen.
Innen nincs hová, lezár a szemhatár,
de még átszivárogsz könnyön, képzeten.
A város búcsút int a jónak,
elfáradt, és most megpihen.
A villamos: nagy, sárga csónak,
dülöngve ring a semmiben.
Mikor még a tulok kölök,
apró csak a tuloktülök,
ám, mikor már ivarérett,
meggyőzővé lesz a méret.
mindössze fészkelődünk a
rongyainkban az utcákon,
pedig hogy nyúlik a dátum
a mai képes újságon.
Megszentelt kosarát hozta,
biciklivázán Nap csücsült,
ismertem, és mennyi a kora,
arcán az idő több ráncot szült,
kendőzte fején ősz haját,
játékos pár tincs kiszaladt,
tán érezni jobban a tavasz szagát.
Cigi, cetli, bor avagy a versírás szentháromsága
Nézd! Az egóm most landol
az irodalom repterén.
Tombolnak az utasai.
De nagy költő lettem én!