benmar

Sziasztok!

A vers számomra egyben dal is: a lélek szívdobbanásokban kódolt éneke, amelyet először magunk hallunk meg. Ám, ha lefordítjuk és le is írjuk, akkor azt mások is meghallhatják, ha meghallgatják, ha értik, ha tudják a szívünknek olykor vidám, máskor szomorú hangját.

Az emberek jó része még csak nem is sejti addig, amíg mindenféle külső kényszer nélkül önmaga észre nem veszi, hogy különösebb keresgélés vagy anyagi ráfordítás nélkül is a művészetek segítségével avagy egyszerűen csupán a pillanat szépségének rácsodálkozásával, milyen iszonyatosan értékes kincsekhez, sírig tartó csodálatos élményekhez lehet hozzájutni szinte a nap bármely percében.

A saját betegségemmel kapcsolatos megtapasztalásom pedig tovább megy, és bátran kimondatja velem, hogy a vers, az irodalom, a zene és tágabb értelemben a művészetek szeretete, valamint az ezeknek köszönhető átélt katarzisok, végső soron az alkotás öröme egyben gyógyírként is szolgál a Parkinsonnal folytatott harcomban.

„Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.” / Márai Sándor

BenMar: "Arcpoetika"

Már megannyi leltárt és szánalmas számvetést írtam,
s tettem ki a fényre ezerszer érzékeny életem,
míg poros polcokon befőttként fortyogott a múltam,
a közöny csak nézte, ahogy darabokra szétesem...

próbáltam visszanyelni minden feltörő szavamat,
ám, mint a forró láva pusztítva a felszínre jött
és a félelmetes, vörös, gyilkos, izzó áradat
szétterült a papíron, a gyenge betűim között...

ha nem forró parazsat, akkor hideg jeget hánytam
s ellepték testemet az átlátszó, dermedt gleccserek,
a világnak fájdalmától dühösen kiabáltam,
mint a bölcsőben felejtett, szomjas, éhes kisgyerek

hallottam közelről, midőn felsírt a véres élet,
ahogy az anya kidobta magából a magzatot,
láttam, ki kínzó kínjainak maga vetett véget
s kivel a kegyetlen kaszás kézen fogva ballagott...

soha nem henyéltem, harcoltam, küzdöttem keményen,
álmaim mögé bújva, húztam az igát szüntelen,
ám idővel szertefoszlott mégis minden reményem,
s nem úsztam meg én sem sorsom verés nélkül, bűntelen

szerepem játszottam, hazudtam, utáltam, szerettem,
mint bármely jó vagy rossz színész e Föld nevű színpadon,
irigykedve néztem az erős sasokat felettem
mint repültek határtalanul, boldogan, s szabadon...

Józef Attila:
"Magyar vagyok én is, (rivallnak a kányák)
Ilyen vagyok én és sose leszünk mások.
Jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások."

Steve Jobs:
- "Ha minden napot úgy élsz meg, mintha az az utolsó lenne, egy napon garantáltan igazad lesz."

- „Ha ma lenne az életem utolsó napja, azt csinálnám, amit ma csinálni akarok?”

Márai Sándor:
- „Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.”

Mark Twain:
- „Ha felismerjük végre, hogy minden ember őrült, egy csapásra világossá válik előttünk minden rejtély."

Stephen Hawking:
- "A tudás legnagyobb ellensége nem a tudatlanság, hanem a tudás illúziója!"

John Steinbeck:
- "Előbb vagy utóbb mindenki rájön arra, hogy igazi férfi csak kevés van a világon"

Végül egy számomra ismeretlen, szlovákiai Magyar idős édesanya szavai:
- „Tudtára adtam a gyermekeimnek, ha nem magyar temetést adnak nekem, legyenek örökre átkozottak!”