cura-animarum kedvenc versei
Égető éjjeli hunyorgás,
néptelen bámulás
bontja meg pulzusomban
a forgalmi rendet.
Álmomban szabad vagyok,
nem gyötörnek rossz napok,
olyan más itt életem,
nincsen benne félelem.
Csapódik, mosódik, hűt az eső.
Hullámzik, fonódik, simogat a szellő.
Szíved csendje arra kér,
figyelj rá és sose félj!
A belső csend mindig segít,
a varázslat fele repít.
A legtöbb nő ott rontja el,
amikor kérdezem és válaszolnia kell,
amikor megmutatja, miféle sablon,
amit visel, megunom, így hagyom.
Harmatos gyöngyökkel ébred a reggel.
A Nap szétszórja minden sugarát.
Vágyaim, sólyom szárnyú vágyaim,
várjatok meg, nem bírják lábaim,
szárnyaltok a magas mindenségben,
sóvárgok távol, hiú reményben.
Hol van az a pillanat, mikor
Ott állsz előtte, és tipor
Le a földre az érzés, mi pillantásától
Vadul elkap? S attól
A perctől kezdve tudod,
Nem szabadul
A lelked. Börtönébe zárja egy
Zavarba ejtő, igaz szóval, mely...
A valóság küszöbén sokszor megtorpanok,
hisz nem tudom, hová vezet éltem könnyű szála.
Vagyok néha nehéz vég, ritkán súlytalan kezdet,
mi kételyt csöpögtet lelkem poharába.
Néma rab vagyok mosolyod börtönében,
szomjazom és reménycseppeket sem kapok.
Sóhajaim eltűnnek a sötétségben,
és félek... érzem, nagyon egyedül vagyok.
Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok,
Tudomásul veszem, a nappalok halandók...
Mi vagyok a világban... arc nélküli senki,
Az utcán sem köszönnek, de rám néz mindenki.