eklektika kedvenc versei
Mennem kell. Engem várnak már ebédre.
Nagyanyám fehér kötényt köt,
s ha késve érkezem, puha ráncok nyílnak homlokán.
Szép regény - melynek főhőse - anyánk,
én voltam benne néki kis kalandor,
hol vagy mindenkor szép édesanyám,
hisz nőnapra ez az ének neked szól.
Gyermekkori emlék
Megóvó, szerető családba születtem
Talentum, egészség elsuhant mellettem
Kiskorom évei dermedten elszálltak
Elveszett felnőttként indultam világnak
Szétfröccsent a tinta az égen,
nem most történt ez, hanem régen.
Nem emlékszem rá, hogy milyen rég,
azt tudom, azóta kék az ég.
A kígyó marjon halálra,
Dögkeselyű tépje szívem.
Ha a jóságra vadászva
A sírodhoz el nem viszem!
Vízcseppnyi derengés csupán ez a hajnal,
nézem, mily könnyű fent az égi létnek.
Füstcsipke-felhők csak lebegnek, s szél-angyal
suhan meglesni sok foszló csillagképet.
Jó az, mit írtok.
Nekem nem lesz kenyerem,
azért olvasom.
Egy lehelet az élet, nem is köszön, tovaszáll,
sóhaját sem hallod, eloson, mint a nyár.
Elengedi két kezed, mely nem mozdul többé,
a sok remény, mely szép volt, elfoszlik köddé.
Hol gyermek alszik, selymes a sötét,
kis kacsó izzad széles tenyeremben -
meseló kergeti az éj ördögét.
Csönd! Most felnőni ült szekerembe.
Lehetnék, ki téged láttat.
Fény, ha jő az éjszaka,
tán árny-alakod rejtekedből...
Egy kiállítás képei alá
Figyeld a távolt, a messzit kutasd,
az utat nézzed, ne a sok utast.
Nem az a lényeg, hogy egyszer honnét,
hanem hová jutottál el onnét!
Lógó orral rovom utamat.
Nehéz az élet... Oly sok a teher!...
Nem egyetlen napon múlik az örök,
a boldognak soha nincs története.
Váratlan tűz, mint hajdanán a görög,
akarod érteni, s együtt élsz vele
Mint a tavalyi hamvas alma fénye,
Úgy néz rám az eltűnő ifjúságom.
Ami bizony régen máshol tanyázik,
Múlik a tél, tavaszodik, már várom.
Hangjai kísérnek a tavasznak,
súgnak, búgnak, csicseregnek,
lágy szellőt érzel ravasznak,
látható zöldek megerednek