elrondur kedvenc versei
Itt még most is égig érnek
a fák, és kint a réteken
gyermekkorom tágra nyíló
szemében ring a végtelen.
Lebben az idő köd-ruhája,
már nem szab határt a képzelet,
s a múltba néző gondolat most
szabadon száll a rét felett.
Mi itt maradtunk a néma réten
hol hervadás jár s a lábnyomát
halott virágok csendje őrzi
s levelük-vesztett őszi fák.
Megfakult nyarunknak
hulló sóhajával
színeinket szórva
az őszbe olvadunk...
Halkan zümmögő
őszidő
bánat húrjait
pengető
illanó percről
rég halott
vágyakról dúdol
dallamot.
Megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
szemedben őszi alkonyok
elfáradt bíbor-vágya reszket,
hát megtaláltál: itt vagyok...
A szavak helyét itt legbelül
most puha csönddel bélelem,
hogy ringatózva elaludjon
a mindig éber félelem.
Moccan egy érzés a szem lecsukódva
nyílik a fény a mesék mosolyán
párna alá gyűrt tegnapok árnya
szürkül a vágyból szőtt nyoszolyán.
Belülről indult, s átfutott
rajtam egy édes reszketés...
Messziről jöttem a réten át,
hol ezer tücsök hangja szólt
s nyomomban egy ezüst árnyék
a néma holdfény bandukolt.
Messzire űz a félelem
a régi csöndek árnya,
amely még mindig ott lapul
a két szemedbe zárva.
Halkul a vágy, és visszazökken
a helyére minden, kék az ég,
bár arcomon egy hűvös emlék
érintése még mindig ég.
Nézd, bealkonyul
és este lesz újra
szemedben fáradt
csillagok
gyúlnak remegve
míg nyújtózó csendben
karodba bújva
hallgatok.
Vágynék egy régi mozdulatra...
Lettem a bánat őszi tükre,
szívemben monoton jajgat a szél,
elhervadt perceink lábnyomában
kereng az álmom: hullt falevél.
Bársonyos éj illatában
hegedű szól, száz tücsök
búvalbélelt nótájával
én is fájva rezdülök.