emonye kedvenc versei
lehajtja szép fejét a költő,
ágyban, párnák közt - de többnyire sínre.
túlélni nem tanított minket isten,
csak heget hímezni sérüléseinkre.
azért lesz minden csak az, ami,
mert a kutya nem átvisz: áthoz.
a szerelem se kölyke - bolha,
s alpári, taknyos a pátosz.
nem emelkedett. sehova fel.
önarckép a napsugár. és az éj is.
az önarcképben önarckép. hipotézis,
hogy rendellenességmentes a modell.
Rügybontó fákkal flörtöl a szellő,
ágak közt libben napsugár tánca,
tavasz csendje surranón zöldellő,
mögötte gyűrt arcú télnek ránca.
"Kell anyaszék!" szóltam,
ha ölébe bújtam,
"A legpuhább szék ez!"
a fülébe súgtam.
Örök vagy, szinte magasra növő,
Esőtől óvó, fény felé törő,
Árnyékot adó, lágyan simogató,
Ezernyi virággal elkápráztató.
ritkábban sajdul a fáj
ahogy távolodsz tőlem
mind csenevészebb a táj
a szemergő időben
A Megváltód ott van benned,
átölelte már Júdásod.
Amit gyáva nyelved enged,
kakasszóig tagadások.
Nézd, a kinti jégcsapokra
édes álmot hint a Hold,
sárga fénye ráhajolna,
mint egy égi rozsdafolt.
Egy trafik előtti randi,
Két szó, hideg félmosoly.
Szalmatetős házak falán
Ezeréves mesevilág,
Minden tetőn tündér táncol,
Fenn az égen csillagpásztor.
Tegnap rózsaszín-vattacukor
felhőket láttál az égen.
Pedig be volt borulva.
Csak álltunk kéz a kézben
az eső alá szorulva.
Kinyújtottam a nyelvem,
- ez a perc most kétszemélyes -
majd naivan megkérdeztem...
Hold ON. Kitartás! Hol vagy, március?
Ébredő zavar vált álmodó közönyt,
a lány a házból mégis rám köszönt...
Úr fakó kalapját tépi kerge szél,
Hold OFF. Késlekedsz! Hol vagy, égi fény?
A hegy már csupán csak homályos, méla folt,
tavaszt sóhajt a sóvárgó gondolat.
Színes lesz lassan, mi nemrég szürke volt,
- a pillanat parányi bimbókat bontogat.