fabijoe kedvenc versei
Ma égbe száll a tűzmadár,
az éj sötét, de védtelen,
s ha sziklafalra nő az árny,
mögötte hív a végtelen.
Forrongó felhők alkonyi tánca,
fénylő madarak bús-boldog násza,
égi kavalkád festi az örvényt,
más menedék nincs, tudja a törvényt:
csak együtt, csak össze, már sose szét,
így cselezed ki a vércse szemét.
Hetyke jövőd vár,
épül a légvár,
bárhova indulsz,
messze a cél.
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
Újra futok! Istenem, újra futok!
Meglásd, az olimpián is indulok!
Az élet velem még mindig oly kegyes:
nem adom fel! Már futok, szívem repes!
Emlékszel, milyen a hajnal itt, Nagyváradon,
mikor az első napfény simít a válladon,
és lopva oson fel majd a szőlőhegyekre.
Mondd, emlékszel még az itthoni reggelekre?
Távoli kékben
izzik az éjjel,
holdsugarából
csordul a méz,
hajnali fényben
csillog az éden,
várakozásban
ébred a rét.
Most a félelem az úr.
Kitérve keressük szikrázó tekintetét,
lopva lessük, mozdul-e a szemöldöke.
Csupán meg kell élni azt a másnapot,
mikor az ég ostyája hajnalt mutat,
és kiinni, mint szomjazó a kutat,
arany kelyhét, mit az idő rád hagyott.
Csupán a sok apró véges ketyeg,
az űr nem bajlódik órazajjal.
Sopánkodnak homokóra-hegyek,
ha a múlás sörényükbe szabdal.
Visszatérés az üres szülői házba
Kopott kredenc, üres szenesvödör:
a feledés rozsdaként szöszmötöl.
Lyukas lavór csupán az emlékezés,
megkezdett kenyérben felejtett kés.
Megkérdezhetnek, mi legyen "utána".
"Márványszobor kell, vagy elég talán
a kockaélű panelház falán
egy patinába fúló emléktábla?
Megvalósította utópisztikus álmát,
felépítette különleges csigaházát.
Bele van habarodva dicső önmagába,
panaszkodik motyogva, be nem áll a szája.
"Mindenki csak őt zaklatja, üldözi, bántja."
Jártam én is fény közelében egyszer,
ott, ahol Nap őstüze égre lobban.
Két kezemmel majdnem elértem éppen,
s visszazuhantam.