gravestrosemary kedvenc versei
Macskaköves út mellett
A lámpáknak ég a lángja.
Egy ivóban tűnődtem
Budapesti éjszakában.
Már hiába is keresnél,
Hiába jönnél és kérnél,
Elmúlt idő nem jön vissza,
Múltat ködfátyol borítja.
Hegyvonulat mélyében
Hűs, kis patak csordogál,
Kristálytiszta vizében
Látszik sziklás kavicságy.
Nekem már kevés ami sok
Bennem nincsenek piramisok
Csak romok
Eljön az a pont, amikor nincs tovább, feladom,
És az elmélkedéssel csak saját magamat marom,
Az embereket már nem, csak a gondolataimat hallom,
Úgy érzem, senkinek nem jó soha, ha magamat adom.
vad világba érkeztem
szelíd lettem
beléd szerettem
A csúf, a szép,
az árny a fény,
a fent, a lent,
a kint a bent,
a ború, a derű,
az édes, a keserű,
a sírás a nevetés,
a remény...
Valami történt 39-ben.
Valami megbomlott, valami zárt.
Emberek lépték át a határt.
Eltűnt a lélek, gyúltak a fények.
Valaki valakit vár a smaragd zöldben,
hisz szép nap van, csodás esemény.
Egy álom elszállt, és itt van az élet,
kitárt szárnyakon jő már a remény.
Közeleg az est, csillagos az ég,
fénytánc csillan az utca kövein.
Halk a kopogás, mély a sóhajtás,
utca vándora megpihenne már.
Tiszta szobánknak tükreit
fehér lepedők takarták,
fehér gyászában virrasztott
lámpa fényénél nagyanyám.
amikor csak tűrsz...
amikor csak hallgatsz...
Céltalan, üres úton
üldözöm önmagam,
eltévedtem...
Szívem reménytelen zakatol
s segítségért kiált...
Merre tovább?
Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.
Hetven év
Valamikor, réges-régen,
ifjúságunk idejében
ragyogó volt minden álmunk,
felhőtlen a boldogságunk.