haradio kedvenc versei
Mindennek meséjén túl
Van ott egy hölgy,
Ki fáradhatatlanul
Új ruhát ölt
Minden évszak első napján
Egytől egyig és azután.
Mind csillagok vagyunk
Saját a harcunk, míg véget nem ér,
Egy titokzatos küzdelem.
És nem vívjuk valóban semmiért...
...csak Isten szerint igen...
Andalogva bújik
a fény a fához,
álmos még a reggel,
szendereg,
ébredő remény
fakad sóhajából,
tavasz születik,
szerelem.
e napon minden rózsaszínű lányos
a kék a zöld meg a riadt-magányos
a vöröset érje külön tisztelet
pír önti el a sárga merészeket
Csörög az óra, hajnal négyet mutat,
nyakamba kapom a nagyvárosi utat.
Egész évben erről szólt szinte minden álmom,
vicces lesz a mai nap, most már alig várom...
Midőn a boldogság napsugara Reád teszi kezét,
S meghallod a tavaszi szél morajló neszét,
Úgy érzed, hogy felemel a felhőtlen szeretet,
Ragyogsz, mert élni csak így lehet.
Ne lepődj meg, ha ma sokan keresnek,
Ne csodálkozz, ha az emberek szeretnek.
Ne fordulj el, ha az utcán sokan néznek,
Mindent a szemnek és semmit a kéznek!
A poéta nem más, mint krónikás,
ki az élet örvényébe lát.
Látomásából verset fabrikál.
Mi köt össze,
ha nem a szeretet,
mely felüdít s megperzsel,
mint az új kikelet.
Sűrűsödnek az erdők
Jönnek a felhők,
Csobognak a vizek
Dobognak a szívek,
Ez az én hazám...
Búcsúzom, mert búcsúznom kell.
Földi időm lejárt.
Szívedben, emlékeidben élek tovább.
Kérlek engedj oda,
hol elhunyt szeretteim várnak.
Belefáradtam,
Igen belefáradtam.
A sok harc,
A sok elfeledett arc.
Elvesztek az évek,
elveszett egy élet.
Elveszett,
amiért hittem, hogy élek.
Halkan hull a földre,
virágokra majd kőre.
Millióan vannak,
s mind arra várnak.
Kerestelek... Rád találtam.
Óh... Játszottunk, incselkedtünk
Folyvást...