huncoka kedvenc versei
Törvényeitek alatt repedezik
kiszikkadt haragom a mindennapok
helyben járásában.
Már nincs erőm rátok nézni,
nyitni cserepes számat,
hangot adni a percenkénti
rosszakaratokra.
Karácsony van, vakít a tél,
fény árad ki az ablakon,
bent kályha melege zenél,
fenyő alatt játékhalom.
A Gyertyák lángja Ünnepre hívogat már,
mint szellem bolyongok körbe tejfehér ködben:
- Jer haza Vándor, régi otthonod hazavár!
Egy hatvan évvel ezelőtti karácsony emlékére
Ha megkérdezném, egy narancs hány gerezd
a csodálkozástól nem lenne szavad
csak én suttogom, s mindig könnyes szemmel
tíz gerezd minden, de minden egy narancs
Barátságtalan szél fúj,
a tél illatát hozza,
félve inal előle,
a fák levetett lombja.
Bárcsak mernélek
úgy szeretni,
ahogyan várod,
de rozsdás könnyek
hullnak szomorú
csendéletű arcomra;
vágyam fennakadt
félelmem gátján...
Tükörben születnek hasonmásai
az énnek, harcra hívnak melyben
sok jót nem remélhetsz.
Arcod tiéd, mely mindig
kérdez, ki vagyok én, s vajon
mennyit érek?
Szép karácsony éjjelén,
pici szoba szegletén,
fát díszít egy tündérlány,
ruhája mint szivárvány.
...mint az Ősz mikor épp szerelmes belém
és forgószéllel felkavarja
a vágy pirosas sárgalevelét.
Nap fénye rajtam, mint tűzselyem tóga,
lágy rítussal ébreszt alvó Oriont,
pazar látvány sokszínű szivárványt bont,
irgalmat ad lenyugvó alkony-óra.
Álmomban eljött ükapám, a bátor,
tömör bajuszú vén, szikár paraszt.
Szép Partiumból hozott új vigaszt:
Ne ódzkodj fiam őseid szavától!
November volt már, reszketős,
vacogtak mind a kertek
s a lúdbőrző zsombékos vizek
fehér ködöt leheltek.
A dombok mögött már
őszi lánggal égnek
az erdők színére
csorgott alkonyok
s az esték merengő
csillag-hűvösében
nyár után sietnek
apró kis dalok.