janow kedvenc versei
Még itt van a pakli a szekreter alján,
Még dobban a szív, ha kezembe kerül,
De por lepi már koronás, duci dámát,
És asztalom élire filc se feszül.
Megszentelt kosarát hozta,
biciklivázán Nap csücsült,
ismertem, és mennyi a kora,
arcán az idő több ráncot szült,
kendőzte fején ősz haját,
játékos pár tincs kiszaladt,
tán érezni jobban a tavasz szagát.
Most, hogy lombokba költözöm,
s madarak dala étkem,
gesztenyegyertya kosztümöm,
megmaradt egyetlen ékem,
szelíd lettem, és tétova,
ügyelve, el ne szálljon...
A Tejúton születtem. Elfeledtem rég,
de álmom szétterítette Isten
az ég egyik felén, ahol semmi sincsen,
csak ragyogó girlandok csüngnek,
okos szondákba lényegülnek sötétben
virágzó, színes csillag-világok.
Ősz volt akkor is, épp mint ma,
Azúr ég alatt búcsúzott a nyár...
Ősz
Sápadt levelek alatt szunnyad a csend,
enyém, tied, az álmos hallgatásé.
Most szárnyaszegettek a tűzmadarak,
a napfény, az élet az elmúlásé.
Kósza szellő hűti a közelgő estet,
darazsak tesztelik asztalon a morzsát,
a nap egy fényfoszlányt az égen felejtett,
jelezve: mára már megtette a dolgát.
Kószáltam a tájon
a világtól fájón,
halk muzsikát szórt rám
patak fuvolája,
rám hajolt az erdő
falombkupolája.
Férfiszívben
Alkonyodik, ébred a csend, udvarában dobban a szív,
naplemente nyugalma rend, esteledve pihenni hív.
Megérint az édes sejtés, megdöbbentőn szép a világ,
a kert este csupa rejtély, nyílik a cseresznyevirág.
Néztelek vers 1.
Néztelek. Lépcsőfeljáró alatt a téglafalnak dőltél.
Szép voltál a színtelen télben. Lengén, pőrén
remegett rajtad az otthon melege. Melléd kuporogtam,
mielőtt kihűlt volna mindaz, mit hoztál nekem.
A hatalmas ház a kerttel lassan összement.
Elszökkent a fák fejéről az ég. Pedig
majdnem elértem, mint kisgyerek.
Egyedül csak a plafont volt nehéz.
Március ürügyén ha szólna költő,
lobogjon benne a szabadság lángja,
hogy emlékezzen rá sok emberöltő,
tiszta irányként égjen, mint a fáklya.
Az öreg diófa alatt
még el sem olvadt a hideg hó,
csak szakadozik itt-ott
a fehér, téli takaró,
de már a jeges, kopár földből
előbújik egy kis virág,
fehér fejét az ég felé tárja,
s hangtalan szóval azt kiáltja...
tágra nyílt mese,
mindenki csodálja,
s te, szemek szerelmese,
elindulsz fölfedezni
e sosem volt, álmodott világot.
Nem kell dicsérni, mi végtelen,
szétszedni azt, mi kerek, egész.
Látható, ha él a férfiember,
és a nő szemébe nézve elvész.