janow kedvenc versei
Megszentelt kosarát hozta,
biciklivázán Nap csücsült,
ismertem, és mennyi a kora,
arcán az idő több ráncot szült,
kendőzte fején ősz haját,
játékos pár tincs kiszaladt,
tán érezni jobban a tavasz szagát.
Most, hogy lombokba költözöm,
s madarak dala étkem,
gesztenyegyertya kosztümöm,
megmaradt egyetlen ékem,
szelíd lettem, és tétova,
ügyelve, el ne szálljon...
A Tejúton születtem. Elfeledtem rég,
de álmom szétterítette Isten
az ég egyik felén, ahol semmi sincsen,
csak ragyogó girlandok csüngnek,
okos szondákba lényegülnek sötétben
virágzó, színes csillag-világok.
Ősz volt akkor is, éppúgy, mint ma,
azúr ég alatt búcsúzott a nyár...
Kósza szellő hűti a közelgő estet,
darazsak tesztelik asztalon a morzsát,
a nap egy fényfoszlányt az égen felejtett,
jelezve: mára már megtette a dolgát.
Kószáltam a tájon
a világtól fájón,
halk muzsikát szórt rám
patak fuvolája,
rám hajolt az erdő
falombkupolája.
Néztelek vers 1.
Néztelek. Lépcsőfeljáró alatt a téglafalnak dőltél.
Szép voltál a színtelen télben. Lengén, pőrén
remegett rajtad az otthon melege. Melléd kuporogtam,
mielőtt kihűlt volna mindaz, mit hoztál nekem.
A hatalmas ház a kerttel lassan összement.
Elszökkent a fák fejéről az ég. Pedig
majdnem elértem, mint kisgyerek.
Egyedül csak a plafont volt nehéz.
Március ürügyén ha szólna költő,
lobogjon benne a szabadság lángja,
hogy emlékezzen rá sok emberöltő,
tiszta irányként égjen, mint a fáklya.
Az öreg diófa alatt
még el sem olvadt a hideg hó,
csak szakadozik itt-ott
a fehér, téli takaró,
de már a jeges, kopár földből
előbújik egy kis virág,
fehér fejét az ég felé tárja,
s hangtalan szóval azt kiáltja...
tágra nyílt mese,
mindenki csodálja,
s te, szemek szerelmese,
elindulsz fölfedezni
e sosem volt, álmodott világot.
Nyárban bárányokat őriz,
hol furulyáz, hol dudorász,
selyemfelhős, sötét réten
szárnyas álmokat vadász,
érett csillagfürtöt lenget,
s égen metszett szőlőtőkéken
csőszködi hajnalig a csendet.
Álmomban sem hittem, hogy mesén kívül látnám,
mégis eljött hozzánk Kulu, a sósárkány.
Hideg, téli estén piros almát hozott,
meg magával a meséből egy fura, régi szagot.
Rab Zsuzsa emlékére
Bokraid közt hűvös szél barangol,
sorsodon töpreng zörgő laboda,
közel húsz éve neved már egy kőé,
sirat szláv igék édesbús bánata.
A pillanatba dermed a pára,
valahol tóba pottyan egy aprócska ág,
elnémul minden a békavárba`,
s bókol előttem egy magányos virág...