jegvirag kedvenc versei
Mikor írok, égig érek.
Megérint az örök élet.
Mert élsz,
remélsz,
habár senkinek sem biztos a holnap,
elfogadod, rábólintva, hogy jól van,
és a mindennapok forgatagában
megküzdesz a gondjaiddal a mában.
Erdőösvényt látod, ő fösvény!
Ez itt ma már hercegnő törvény.
Napsugarak betöltik a teret,
Égig felérő rengeteget.
Gyűlölöm ezt a telet,
mikor téphetetlen akaratod
vet rám béklyót, és
kényszerít járhatatlan
utakra.
Napfény voltál nekem,
gyermekkori álom,
eltitkolt pillanat,
halk sóhaj a számon.
Áll a bál
Kié a hamuban sült pogácsa?
Tarisznyába a sors miket rakott?
Toporgás a pokol kapujában,
Hádész kutyája miért mosolyog?
Ha félnék, vagy félnél ezen az úton,
te vigyázz rám, s én a kezemet nyújtom.
Fényhez és sötéthez alkalmazkodom
itt, ahol talán próbaidőm töltöm
ebben az állandó ismétlődésben.
A kirakatban mosolygós szmájli,
belül piheg az őszinte csend...
Az égen egy huncut,
kis csillag nevetett.
Csíkot húzva maga után,
gyorsan sietett.
Jöjj már, hiszen várok Rád
éveken át, s napokig.
Torkom hangja hozzád kiált,
ölelj át és szálljunk a csillagokig.
Egyedül álltam a megállónál,
Az eső csepegett, bús könnyet ígért.
Összerándult a kamasz váll,
mikor a busz üresen ideért.
Besötétedett, eljött az este
Egyedül vagyok a magánytól félve.
Lemezt teszek fel, zenét hallgatok...
Harisnyáján egy szem lefutott,
Püffedt arcára púdert rakott,
Míg a szoknyáját felvette,
Könnyet az arcán szétkente.
A házmestert mindig kifizette,
Hol pénzbe, hol természetbe.