kapocsi.ancsa kedvenc versei
Pihenj csak, kicsiny lélek, karomban,
éj-kék szirmait bontja az égi virág.
Levelén az álmok csillagként halomban,
nincs is szebb most, mint az álomvilág.
Néha még eszembe jutsz,
mikor szél süvít a kertek alatt,
száguld velem az idő, csak fut,
emlékeimben mindig megmaradsz.
te egy régi fénykép lettél
s én a hátulján az írás...
Az élet maga
Már nincsen egyebem, csak a két tenyerem,
Földbe tiport lelkem szedegetem gyakorta,
Elmúlik az élet felettem gyorsan szaladva.
önarckép a napsugár. és az éj is.
az önarcképben önarckép. hipotézis,
hogy rendellenességmentes a modell.
Mikor az égre engedi bársonyát az éj,
Mikor fáradságod az ágyig elkísér,
Belesző álmodba a nap valami szépet,
Mi hajnalig kíséri a léted.
Remény
Hová tűnt a mosoly
Hová tűnt az ének
Hová tűnt a szeretet
Én félek
Keringeni kezd az élet a gyökerek élnek
fáknak öltöznek és énekszóval köszönnek
az égnek ágaikon egyre több madár ül
keresik helyüket hová költeni lehet
nagy a zsivaj érzik hogy itt a tavasz
pár órányi séta és utoléri az embert...
Talán érdekes volt,
talán galád,
talán hamis és ál,
de betalált.
a gondolatokat feltámogatjuk
korhadt karókon halálfejek
vállon vereget a szél
lyukas lelkünkön ha átpereg...
Hópelyhes csipketakarót a földre
az égnek ezüst ragyogást
a csillagokban meg lesz írva
minden kitárulkozás tükrében...
Nincs olyan, hogy visszamenne,
nincs felesleg, sem hiány,
semmi, amit jóvátenne,
nem komor és nem vidám.
Messzeveszett dal magában
rí a kérges éjszakában;
borong, mintha ez a nóta
utolsó sóhaja volna.
...a szív felugró ablakában
megkopaszodott a szeretet
fényütötte ürességben állunk