kapocsi.ancsa kedvenc versei
Lebegek a térben,
súlytalan lelkem életben tart,
ösztönöz e varázs...
erre-arra pozicionálva
háborúk keresztfolyosóiba
gondolatok villámfényébe
álomhullámverésbe
pillanatokra felugró
horizontig
Karéj volt, ott maradt héj
az égi abroszon.
Éhes száj marcangolta,
mielőtt jött a nagy pofon.
valami ma is
megtartja az eget
legfőképpen a hát
bár a hátháktól
már nem látni
csak isten
külvárosát
A versben is benne lehet az öröm, a bánat;
a szó üt és ék lehet - sok szív birodalmában.
Dobban és kopik az egymásutánban;
szolgának lenni vagy királyt játszani...
versekért a szülőszobában,
múzsám kedvéért megpihenek
a teremtés hullámzó ritmusában.
Drága kisfiam, csodálattal
nézem rólad e fényképet,
oly égszínszép szemeiddel
az élet jelenét fürkészed.
"Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,"
az megtanulta, hogy mi egy marék
a szirmahullt világból, mi maradt -
kereshet fehéret, épet, igazat,
Feltörte lábamat vascipőm,
Melyet a sors reám adott,
Haszontalanná lett minden szó,
Mert a minden is elmondatott.
"Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt",
emlékszem még egy régi képre,
mikor elővetted gitárodat - szőke voltál,
és kajla, ültünk a Duna-parton,
mesédnek soha nem értél végére...
Madarakkal álmodok. Megint
átszelnek a magason,
míg az ég bőségszarujából ömlik a kék,
napfény terül szét,
tisztára, mint a szentkép
angyalarcain a mosoly.
Hol nyugszunk majd? - kérded,
a választ nem tudom,
a hegynek csak csúfolt
újhelyi dombokon?
Végtelennek tűnő alkonyatvarázs
bódulttá teszi lelkem,
minden egyes szó segít
a végtelenre lelnem.
Magamba zárlak magam,
nem hagylak el irdatlan éjszakában...