kincseshaz kedvenc versei
Félúton jár a vézna tél,
nagy csizmában, nagy kendőben,
hófehérben, ünneplőben
árválkodik egymagában.
Rég elmentél, de még ma is hiányzol,
Már nem sírok, tudom, reám vigyázol...
Sokszor álmomba betérsz... veled vagyok.
Sétálunk - köröttünk sok csillag ragyog.
Elfogy az időm, s nem tudom már megvárni,
Míg a világ felébred!
Én nem álmodom tovább, hiába lestem az eget eleget tele szívvel,
Sőt-sőt még imádkoztam is érted.
Mi lenne, ha napba néznél, egyenesen tartva hátad?
S elhinnéd, hogy csodák rád is várnak?
Levennéd gyászruhád, s hinnél az életben?
Önmagadban, a színekben, ízekben.
Rebellis a kedély a magyar ég alatt,
Félsz és nyugtalanság, mi nyakunkba szakadt,
A lét egyensúlya most veszélybe került,
A határainkon egyre több menekült.
Adj erőt, Uram, hogy
szembe tudjak nézni
így megcsonkítottan...
Léteznek még igaz világok?
Arcomba hazudják a szépet,
bőrömbe szúródnak szilánkok,
az idő visszafelé lépked.
Öreg vagyok, ráncos: vágyom bókodra.
Kis szerelmem, a tükröd nem csalóka.
Ezután veszekedni kezdett velem,
a tükör keményebb volt, mint a fejem.
az éjeket még elhordom.
vállaimon reszket a csönd,
szavak olvadáspontjai hűlnek,
szemekből hóvihar köszönt.
Érdeklődsz irántam,
már régen nem láttalak.
A kölcsönös érzés mégis megmaradt.
Egyszer volt, valamikor réges-régen,
hogy hatalmas hó fedte a földet,
violin sivított, tán fogát fúrták,
mély álomból törte meg a csöndet.
J. S. Bach
Felzúg az orgona, komor a hangja,
A hallgatás rémisztő két hang között.
Hömpölygő hullám az égnek ütközött,
Mígnem a lelkem végleg elborítja.
Meg nem választott sebek,
Vak álmokba zárt lelkek,
Napba bámuló szemek,
Kihűlő világban repedező testek.
Megettem én már kenyerem javát,
s vár még rám jó az életben talán.
Isten ajándékának tekintem,
s ha a rossz követ, el kell viseljem.