kincseshaz kedvenc versei
Könnyet csalnak szemembe az évek,
Elszálltak felettem szinte észrevétlen.
Születésem napját anyám idézte elő,
Úgy illene, hogy ünnepeljen ő.
A Balaton partján, ahol a hullámok hűsítő zenéje jár,
Ahol minden fáradt lélek megpihen egy hosszú nap után.
Van egy kislány, szemében csillogás,
te vagy az én kislányom, senki más.
Ártatlan kis kezed, amikor átöleli nyakam,
elmondhatatlan érzés csak, és el ne sírjam magam.
A veronai buszbalesetben elhunytak emlékére.
Isten könnye beleázott,
szólni vágyó ajka néma.
Óvni akart - tán hibázott:
elszakadt az égi cérna...
Boldogság, végre rád találtam,
Bujdostál előlem... talán féltél?
Suttogásra várok, langyos leheletre,
kikeletfátyolba libbenő csodára,
cserebogártáncra, ízes, könnyed estre,
hangos zümmögésre, mézes, fodros fákra
Fuldoklom ékes szavak tömegétől,
s mégis, a szárnyaló gondolat
elnyugtat, bár visz a kötöttségtől,
alázat ural, tiszta hódolat.
Tűzmacska
Lomhán lépdel a télben, manccsal sárlatyakot fog;
macska oson tova némán, lassan húzza a sorsot.
Szőrén szürke gubanccal, mélán görbül a szája;
bujkál félve az éjben, tétovaság a barátja.
Itt fekszik az ágyban Eszter,
Ő egy nagyon nagy gengszter.
Izeg-mozog, rúgkapál,
Torkaszakadtából kiabál.
Szeretem a sejtelmes, hajnali csendet,
mikor a természet bágyadtan üzenget.
Égi "lámpagyújtó" pihenésre vágyik,
nehezült pillákkal surran felhőágyig.
A múlt árnyékai hozzám tapadnak, égetnek,
elfutni szeretnék, de egyre csak érkeznek,
emlékek erdeje néhol még ködfoltos,
fakult selyempárától itt-ott rozsdafoltos.
Őrizzük meg!
Minden évszaknak eljön az ideje,
télen ver minket az isten hidege.
Valaki hallgat,
valaki hangosan sír,
az éj is zokog.
Súgd
Csak halkan,
hogy senki
meg ne hallja.
Csak súgjad,
hogy szívem
húrjain pendüljön
a dallam, de
csak halkan.