kodrane kedvenc versei
Nem szeretnék olyan lenni,
Mint ahonnan rég indultam:
Csecsemőként, pelenkásan
feszt magam alá piszkoltam.
Életed elillant, véget ért már régen,
kék színbe olvadtál felhők tengerével.
Lennék újra kisfiú,
szerethető szépfiú,
kire rámosolyognak,
arcára puszit nyomnak.
Mert olyan ember nincs, ki sohasem fél,
árnyat vet sorsunkra a riadalom,
gömbbé dagad egysíkú aggodalom.
Nem rejthet el biztosan víztiszta mély.
első rész
A villany-kotlós kotyolta kiscsibe -
gyorsan növekszik - tápokkal turbózva
rövid életét börtönben végzi be -
ketrece rabja - nekünk lesz tojatva.
Várod már a járvány végét,
hiába,
szívünk februárnak fényén
kitárva,
kellene már sok jó program
éltető,
ám az ember még sajnos, ma
kétkedő!
Szürke lett az égbolt,
szíve megfagyott.
Csodálkoznak rajta,
hogy mindenkit elhagyott.
Tél szépségét nem vitathatom,
Megszáll puha fehér nyugalom,
Ám borzongató nagyon, ahogy
A dermesztő hideg csontig hatol.
A Horizont végtelen előttem
Látom az arcodon...
Kérlek hunyd be a szemed
Ne nézz rám
Mert a két szemed erőpár...
Mosolyogjunk Édest!
Forrópuncsos mézest...
Egyik tavaszi nap álmodtam
szépet és meghatót.
A lelkem a te lelked volt,
és csak nevettünk megint.
Egy elfelejtett üzenet, a levélből csak hamu maradt,
Hazugságból, kétségből építetted a védőfalad.
Látványos a búcsú, de hova visz az utad,
Itt hagyhatsz mindenkit, de van, aki majd kutat
Valahol az imára kulcsolt kezekben.
A dermesztően tehetetlen kételyekben.
A könnyes szemek lágy csillogásában.
A konok, lomha idő gyors múlásában.
Letettem kis szívem neved mellett,
hagytam, hogy az eszem teljesen elvedd.