kovycs59 kedvenc versei
Ha egyszer csillagokra lépünk,
és véget ér a földi létünk,
ha szárnyaló szívünk megpihen,
mégis visszavágynék ...úgy hiszem.
Karistolják a felszínt üvegszilánk szavaim,
Mondatokká nőnek bennem megéledt javaim.
Mi egyszer széttörött, valahogy újra összeáll,
Jó lélek a rosszakaróval rendre szembeszáll.
Érzem a letargiát, de hiába acsarog,
A vers lenyűgöző, én vele élni akarok.
Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
(intés)
Ne higgy a nyálas-nyájas Olvasónak,
ki negédesen áradozik rólad,
miközben úgy hiszi, csak gyenge báb vagy,
s legyint, mikor nem látja, csak a hátad.
sorok és gondolatok az utolsó százból
A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.
François Villon nyomdokain
Most, hogy az utcára vetetten élek,
abban bízok, Ki mégsem szolgalélek.
Én is ember lennék, s nem holmi hályog,
mondjátok hát meg: Nektek miért fájok?
És jajong a balga lélek
arccsontjai sápadt ékek
másik szegénynek könyörög
- nyomora úgyszintén örök-
takarója csak az alkony
narancsvörös hajú asszony...
Világra jött anyám
könnye most nekem fáj
ahogyan megtalál
az emlék szaladgál
egy árva kismadár
Hátamon cipelem égő szerelmedet,
sohasem volt bolond viszonzásért adtad,
csókot nem kísér már dermedt leheletem...
Egy ruhadarab, ami véletlen elszakadt,
visszahozza a fájdalmas emlékeket, ami megmaradt.
Hová lettek a tollal írt művek,
Az emelkedő, szép, jambikus versek?
Hadarható dalszöveggé váltak,
S alkotóik az új "költőtársak".
Néma csend van, csak a harang szól,
Nyugodt vagyok a kongó harangtól,
Körbevesznek emberek, könnyek hullnak,
Nekem zokognak, a hallgatag holtnak.
Imbolygó füstcsík kúszik fölfelé lassan
tornácos kis háznak kéményéből szépen,
jókedvű, táncos fodrokat sóhajt éppen,
miből látom, odaérek hamarosan.