lanyigeza kedvenc versei
Tavaszt repít a szerelem,
rügyfakadást hoz a télbe,
fészket készít magának
gyöngyszirmok sajgó szívébe.
A valóság képeit letakarom,
És a képzelet kapuját kitárom.
Hogy eltaláljon hozzám az értelem,
Mikor új érába siklik az életem.
Élt egyszer két szárnyas bogár,
Domokos és Aladár.
Aladár vékony szúnyog volt,
Tanult, művelt, megfontolt.
Mindenki azt másképp kéri,
mutasd ki, hogyan szereted.
Az 5 szeretetnyelv idézi,
elmondja most ezt teneked.
Ha csodát látok eme bús világban,
úgy magában minden olyan üres
árván, magányosan és nélküled,
rád gondolok minden percben, órában.
Rólunk szól
Vitatkoztam már irodalomról hallott emberekkel, a
túlpartról bámuló, ledér celebekkel, mert onnan a lesből
és a kispadról, minden olyan egyszerű, a próza, a vers
is egyterű szó vagy betűhalmaz rengetege, mert ott
nem látszik, ami belül zajlik, nincs jel, nincs rím vagy ékezet...
Február egy
Tűhegyen várom már én is a tavaszt,
nem bírom cérnával, mert "zörget a haraszt".
Melegszik, itt a nyár! Nem zavar fagyos sár,
metszéssel-bőséges korai munka vár!
Sokan sokféleképp verselték meg
simogatását a hajnali szélnek.
Én magam is költöttem már róla
szép, álomittast, lágyat, bársonyosat.
az alma is ráncokat formál, mikor fonnyad,
a virág elhullatja sziromruháját,
ne keseredj el, ha megélt ráncaid
évgyűrűid lesznek, akár a fáknak...
Mesélek a nagy telekről,
iskolai szénszünetről,
piros orrú gyerekekről,
bádogfejű hóemberről.
Drága Teremtő Atyám, te vagyon maga az Ige, s végtelen voltodig az lészel.
Egyetlen Tervező, ki mindenséget megtervezé s megépíté azt időtlenbe,
Menny portája s Föld pillérei pengetnek, mikor lényeddel bölcs ítéletet végzel.
Fiókáid mindenik, akiket gyengéden betakarsz, s szállítasz szép szárnylepleddel:
Kicsoda hát olyan bátoran botor, hogy vádolni mer téged beléje szemedbe?
Fűszerem lettél, vadvirág mézem,
gyógyító balzsamom, menedékem.
Fa lombja lettél, hogy meg ne ázzak,
meleg kabátom, hogy sose fázzak.
Vigaszul rendelt mellém az élet,
aztán csendben elszálltak az évek.
Én csak jót akartam, szerettem a népem,
akartam tenni, hogy sok ember jól éljen.
Ne legyen ellentét falu, város között,
mindegyik jól éljen, bárhova költözött.
Félelmetes csend volt, túlvilági csend,
csak a lélek zokogott fájón odabent.
Ő a sírok között állt, maga elé bámult,
tekintete szavak nélkül mindent elárult.
első rész
A villany-kotlós kotyolta kiscsibe -
gyorsan növekszik - tápokkal turbózva
rövid életét börtönben végzi be -
ketrece rabja - nekünk lesz tojatva.