laszloklara kedvenc versei
Zokog a lelkem a hajnali fényben,
testem marja a hozzád hajló vágy,
sír az ajkam az üvöltő csendben,
egyedül lenni jaj de nagyon fáj.
Messzire űz a félelem
a régi csöndek árnya,
amely még mindig ott lapul
a két szemedbe zárva.
A szavakon túl
elcsuklott a hangom,
fölényes mosollyal
simult rám a csend,
hosszasan rezgő
sóhaj lett a mondat,
szavak helyett
itt hallgatás a rend.
nélküled
az élet
remény-partján
magányosan állok
...formáltalak, mert a sóhajok
falán már lassú csend szivárgott,
s feszültek kint a bánatok.
Szemedben fáradt csend tűnődik
mélybarna bársony hallgatás,
ma megint hosszú néma estét
ígér nekünk a megszokás.
Kimondatlan
konok szavak,
a némaságban
vágy feszül,
szemed tükrén
harmatozva
késő őszi
bánat ül.
A tegnapok tűnő álmain
kereslek még, de hasztalan,
elillant nyári éjszakáknak
árnyéka őszi önmagam.
Nagy szerelmünk elviharzott,
nyomában súlyos csönd maradt,
vágy-szaggatta álmokon túl
könnyekbe fúlt a pillanat.
Elpirul a gondolat
ha néha felvetődik,
de nem történt még semmi más
csak vágyunk kergetőzik.
A szíved mélyén rejtőztem el,
de érzed azt, hogy ott vagyok...
Ha arcára formálja arcodat
és önmagából megteremt,
majd olyan helyen sírsz fel újra
hol ismerősként jár a csend.
Fürdik a fény a nád-tocsogókban
jó szagú álmot ringat a rét,
illan a szellő langy mosolyával
fésüli át a fák tetejét.