laszloklara kedvenc versei
Lesz még rá idő
hogy szeresselek
elhoz a reggel
ha Nap kel
Eljött, ringatott,
nyugovóra tért,
vele feküdt az est,
s kelt a reggel,
sóhajtásunk
a légben összeért,
remegve súgta,
szeretlek.
Nagyon fáj... Nagyon tud fájni...
Kisimult az ég
hajnalodik,
ráhasal az ágra
a csend,
fehér fátyol libben
követem...
Amerre én jártam... homokon...
Amerre én jártam,
homokon siklott,
gondolatom játszott
Alföld sík gyepén,
és repce fogadott,
ásítva nyújtózott
s napraforgó kért fényt,
beérő szép reményt...
Tegnapi sírás könnyein
jégbezárt percek, csöndlakat
őrzi magányom, rongyos álmok
dideregnek az ágy alatt.
vörösben izzik
a március
felhők sorakoznak,
mint hadsereg,
gyűlik ma csatára,
ütközetre kész
nem születik döntés,
így ránk borul az ég...
Az ifjúságod
már tűnt varázs,
mindhiába kéred,
percekre tér csak
vissza néha
mikor felidézed.
Nem sír a bárány
a farkasok közt,
csak béget, csak béget,
csak béget,
anyját, apját hívja,
mert remél még,
nem érhet véget,
így nem érhet...
November volt már, reszketős,
vacogtak mind a kertek
s a lúdbőrző zsombékos vizek
fehér ködöt leheltek.
Nem vagy itt... (Tamó emlékére)
A csend szivárgó végtelen lett
lélegzik a ködben,
nem vagy itt s én nem tudom már
honnan, merre jöttem.
A dombok mögött már
őszi lánggal égnek
az erdők színére
csorgott alkonyok
s az esték merengő
csillag-hűvösében
nyár után sietnek
apró kis dalok.
Ma lépteidről álmodom,
az ajtót nyitva hagytam,
szobámban hűvös csend vacog,
csak várlak mozdulatlan.