lejkoolga kedvenc versei
Ülök a parki padon,
előttem pár méterre
kis falum patakja,
mint a kígyó, tekereg,
meggondolja magát,
más irányba halad tovább,
talán nem találja, nem leli,
de kitartóan keresi...
Hóderes lett a világ,
nem nőhet még kis virág.
Fázós veréb didereg,
nézi a nagy pelyheket.
Éjféltájt álmomból arra ébredtem,
Valaki szép csendben ott fekszik mellettem.
Selymes, kócos haja az ég felé állt.
A szívem is félelmemben majdnem megállt.
Fordul a világ a téllel, a nyárral,
osztott szerepek várnak ránk
másvilággal,
refrént kántálnak a remények.
Az emberek már a sok rossz után
vidámságra
vágynak, a szabadság és szeretet
féltve
őrzött környezetet, a hagyomány
nem,
mindig adomány, sokszor inkább
tudomány.
Verset írni tudni kell,
kell hozzá a gondolat,
kell hozzá a gondolat, mely
enyhíti a gondokat.
Elperegett az idő homokórája
Avarillatú napon járva,
Őszben andalogva
Mindennapok halmazában
Égig száll a remény dala.
Himnusz
Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.
Ölelj derűt belém, tavaszi harsogást!
Zöldet, kéket, sárgát és egy kis új varázst.
Lám, mennyire levertté is tesz
egy ilyen bús, ködös téli nap.
Tavaszkezdés a lelkemben - fázva kezdtem.
Ha nem logikus e tárgy - hát ne várj
csodákat tőlem - ma kifejezetten
ez jár - az ember olykor meditál.
Boldogság madara mindig nálad lakjon
Aggódás messzire elkerüljön
Lélekjelenlét őrizzen a bajban
Áldás békessége kísérje...
Lebben a lelkem
Olvad a csendben.
Reszket az álom -
Régóta várom...
A szépség örök
Annak, ki látni tudja
Az igazit a
Hamis látszatok mögött,
Hol a szépség rejtőzött.