lejkoolga kedvenc versei
Tavasz ébred, ásítozik,
friss harmattól szárítkozik.
Éledezik a természet...
Jó lenne sokszor egyedül lenni,
a csendben egy kicsit elmerengni.
Van, amikor kicselez a sors,
orrod alatt illatoz a bors.
Úgy csíp, hogy a könnyed elered,
veszélyben a napi kenyered.
minden versben feltámadok
megakad szemem a világon
- bár a szavakat elfelejtem
jelenlétem megőrzi a lábnyom
a Tejútat ma is megfejtheted
visszadőlsz az eltűnt időbe
mert a bizonytalanság eltemet
- ha sorsát a költő betöltötte...
Jó anyám, igaz volt minden szavad,
Rút a világ, s könnyen taposnak,
Lenézik a gyengébbet, elnyomják,
Nem segítik, inkább gúnyolják,
Jó anyám, most érzem, szívből szóltál,
Féltettél, mert tudtad, sötét a világ,
Érezted, egyszer megtörök,
Lehet, nagyon mélyre kerülök...
Visszajött, s tudja, gyűlölik,
miért nem őt vitték a frontra,
Itt van - akár, ha leköpik -
amit ígért, azt betartja.
Itt az idő, Uram, forró volt ez a nyár.
Árnyékodat mostan vesd a napórákra,
viharnak szelét engedd a pusztaságra.
(HIAQ)
Marcangol fájdalom,
Csatát vív szív és értelem.
Egál! Győztes nincsen.
Végtelenbe folyó, véges
csókod lázban égő, epekedő,
liliom időtlen hajnalokon, ó, be ékes,
borzongató homály ölelte, elcsent
káprázat, mézédes, sose múló varázslat.
Bús tekintetű,
pusztuló szerkezet...
meg-megújuló
fecskefészkeket
vigyáz málló vakolat.
Ki festi mindig meg
a kék eget,
vagy ki pingál rá
ilyen, olyan felleget?
Reng a föld,
reng a föld,
vérvörösre vált a zöld.
Sok átvirrasztott éjszaka után elalszom végre,
de álmomban millió lidérc tör az élre,
hadakozom velük rendületlenül, hősként,
vágok közöttük magamnak menekülő ösvényt.
A reménysugár kisimít
mély ráncokat az arcunkon,
könnyít ólomsúlyú terhet
élet-viseltes vállunkon.