marto.vida kedvenc versei
Mondod és hallgatom.
Csendesen elnyomom
magamban a hangot,
mely segítségért ordít.
Mind eltűnünk...
Polyvát kaszál a szél.
Majd elgyengülünk...
Ez a fajta egyetlen napig él.
Ajkunkban egyetlen szót nevelünk:
ember. Elsősorban csak emberek legyünk!
Valamikor az Óperencián is túl,
élt négy ismert "atyafi".
Nevüket az egész világ ismeri:
Mindenki, Valaki, Bárki és Senki.
Fröcsögős óda a tyúkom szeméhez
Ó, édes tyúkszem, melyet egy hajnali reggelen
leltem meg egy tenyeremen!
Kelletlen pillanatnak hatott,
mikor csipás szemhártyámon áthatolt...
a legjobb nyugágy a világon
semmi fogasléc vagy kampó
magától veszi fel a kívánt dőlésszöget
ahogy kifekszel a balkonon olvasni
a reggeli híreket meg ezt-azt
a sivatagban ötvenhárom...
Vörös az ég a Duna fölött,
léghajó szeli át szépiában,
és a meleg fényekben halkan haldoklunk.
Véget érünk mi is - ez bizonyos -
talán falak közt, vagy beton folyamokban,
de a nyári borok és a látomások mumifikálnak...
Ott áll elől tettre készen a döntés karzatán,
fejében hangzik, egy mindenkiért, mindenki egyért.
Feszes teste észrevétlen beleremeg talán,
érzelme jó mélyen gúzsba kötve, felel az életekért.
Az ernyedt égboltról jönnek a jelek:
veszély fenyeget, lehullnak a fejek!
Majd jön más üzenet, sugárzó derű:
nincs sehol meggyötört, lehullott fejű!
Űrszondákról meséltek nekem.
Bebújtam fémtiszta testükbe,
azóta így utazgatom.
Űrszemetet válogatok,
gyúrok belőle ajándék kis halálcsillagot.
Egyszer, ha már nem köt ide semmi,
Egyszer, hogyha tudok majd feledni,
Egyszer, ha már halványul a fényed,
Egyszer, mikor fakul az emléked,
Egyszer, ha a lényem újra teljes,
Egyszer, ha a szívem újra verdes...
Csak itt ülök szent magányomban.
Nincs fény, de fénylik a sötét!
Talán nyomban összeroskadok,
s belém fúródik a sörét.
Hálni jár belém a tudatlan lélek. Félek.
Rángatódzik az éj, lázasan didereg a hajnal.
Búskomoran magamra hagytak, elillantak a remények,
hallod! Érzem, valami baj van önmagammal.
Kalimpáló, bordás fokokon
lassan mélybe zuhanok,
a korlát pörög magában,
kapaszkodok, de hiába,
kezem előre lódul,
lábam utána kiabál,
van, aki kaszál.
a görcsbe tajtékzó idegrendszer
rendületlenül eteti korcsát,
mialatt sajogva, settenkedve
rezegnek az ocsmány ponyvák.
Vádló énetek küzd meg veletek.
Bár nincs rajta lakat, szívetek maraszt.
Szolgák lennétek, rabként élnétek,
De lelketek szabad s új éltet fakaszt.