mondoknefarkas kedvenc versei
Gyönyörű ez a testet öltött csend,
hol cikázó gondolat nem zajong,
ám elmémbe ha szorongás szökken,
a sötétség leégett gyertyacsonk.
Fejemen egyszer majd megül a dér,
reszketeg lesz a kezem, és görcsös.
A lélek majd a múltba visszatér,
lesz ott egy idős,
színes és csodaszép gyümölcsös.
Az utad mindig göröngyös, ha nem kísér senki,
Zegzugos létedben ő csak spanod akar lenni.
Keresem, kutatom a nőt, aki vagyok,
a sors eltaszítja tőlem igaz énem...
Törekvő lelkem is belesajog,
nekem magam vagyok igaz testvérem.
Gyermek maradtam egy felnőtt világban,
pedig hidd el, én oly sok mindent láttam.
De nem akarok már többé felnőtté válni,
gyermek lelkemmel szeretnék csodálni.
Lezsibbaszt az elszigetelt élet,
meredten fulladnak végtagjaim.
Fejemben birkasereg - őrületbe béget,
nyugalomra szomjaznak húscafatjaim.
Vályogház előtt állok, már ütött-kopott fala,
nem járja át semmi, csak pókok szőtt fonala,
a fakapu pántja törött, az ajtó zárja rozsdás,
megette az idő, átrágta a romlás...
Ma nőnapra ébredtünk,
de nemcsak a naptárban,
ha megdobban a szívünk,
már nincs akkor magában.
Lebombáztad erődömet, minden csont-fehér,
végtelen repülnek felém szív-nyílzáporok.
Hálát adok az elmúlt, tanító évekért...
Mosolyogva
a végtelenre
beavattál
az életedbe
Még láthatod, ahogy az érték
semmivé válik, és a víz lesz az úr,
hisz az ember már rég nem mérték,
rákos beteg a bolygó, nem lehet natúr
Anyanyelved
Bárhová is vessen sorsod,
büszkén vállald magyarságod,
ne feledd, hogy hol a hazád,
hová szült az édesanyád!