mystynekatika kedvenc versei
Lehet-e bízni s remélni
egy olyan világban,
hol a szegény könyörög
a saját hazájában?
Csendes lett köröttem ismét a ház.
Odakinn egy vén harang búsan bong,
lelkemben még ünnepi zene szól.
A csend hangja lágyan, ringatva zsong.
Nekem nincsen bakancslistám,
és olyan nem is volt soha,
nekem nem volt gyerekszobám,
meg nem is jártam oviba.
Anyám nem ígért könnyű álmot,
S azt sem, hogy végtelen mosoly lesz.
Hisz` nemcsak az életet adta
Utamra csomagolt intelmeket.
Az első emberpár
Ádám, Éva de jól tette!
Álnokságot megsejtette.
Köröttem ordít a csend, még a madár is néma.
csak a szellő rezdül meg olykor úgy néha-néha.
Mi tagadás, most igen jólesik a nyugalom:
Pitypangos mező, nekem te vagy a nagy jutalom.
Ha életutunk rózsaszőnyeg borítaná,
búzavirág nyílna lépteink nyomán,
a pipacs vörös szirma sosem hervadna,
asztalon a jólét roskadozna...
A jelen megismételhetetlen
bánat és öröm szikráit szórja,
- míg a holnap ágya még vetetlen -
utunk porában marad lábnyoma.
Ha tündérvarázsló lennék,
a szivárványnak két végét
összefognám karikába,
ráhúznám a napocskára!
Emberi hangon visít a lét,
szeretet csöndben mesél,
a vágy otthagyja mindenét,
hullik majd újra a levél,
lopott percek kelnek útra,
miért e háborgó dalárda,
a szomjazó érjen a kútra,
s a fázó leljen kabátra...
Gyere, tavasz, álmodjunk úgy, mint régen!
Legyél végre üde, friss és illatos,
a Nap is, akár a sárga villamos,
csillag-csengőivel játszik az égen.
Vándorlás
Morajlik a tenger...
Piros fodros szoknyád
Meglebbenti a szél.
Csodás gyógyulás lehetséges,
Mely nem karmikus betegségek.
Felvállalt küzdelmek, szenvedések
Csiszolják gyémánttá lelkünket.
Derült este nézem az eget,
a Hold már szépen kifényezte,
fényes csillagok közt figyelem
fürkészve rég nem látott szemed.