nbence kedvenc versei
Látni az ajkak sarkán apró mosolyt,
érezni karjaidban forró ölelést,
esőcseppet látni folyni az üvegen,
látni harmatcseppen csillogó napsütést.
Hallgatni a szél játékát,
a megzörrenő zöld lombos ágakon,
megborzongva meleg párát lehelni,
fázós, hideg, ködös hajnalon.
Álmomban láttalak,
karomba zártalak,
forró csókkal
remegve vártalak.
Álmomban eljöttél,
szorosan öleltél,
semmit sem kérdeztél,
csókoltál, szerettél.
Isten csodás világa,
egy álomkép csupán,
nem paradicsom mi vár,
élet a halál után.
Nem csodálatos,
nem is szép a mai világ,
lelked álmaid után,
egy elszáradt virág.
Valahol most újabb harcok dúlnak,
könnyek áztatják a szemeket,
valahol most rettegve lapulnak,
anyjuk ölében ártatlan gyermekek.
Valahol most félelmet hoz a holnap,
cseppnyi országot vett listára a halál,
megvédeni őket, nem érdeke a világnak,
hiába a kiáltás, ha fülre nem talál.
Lassul a világ
rám simul az álom,
selyem bőröd érintésére vágyom,
érezlek magamban.
Hozzám érsz, átölelsz,
lassan szuszogok karodban,
biztonságban vagyok érzem,
megkaptam mindent amit akartam.
Tanultam a múltból Istenem,
mert soha el nem feledem,
hogy mindig, és mindenkor
becsüljem meg életem...
Gyűjtögetek, miközben élek,
tapasztalatot, könnyet, mosolyokat...
Egyedül ülök,
egy elhagyott udvaron,
magányos vagyok
magányos nagyon.
Sötétség vesz körül,
csak két szempár ragyog rám,
hogy mi vár ezután,
elárulja talán.
A kisfiam beteg,
lázas könny csorog kis arcán,
nedves tócsában áll, kis feje alatt
forró veríték a párnán.
A kisfiam beteg,
félelem szorítja a szívem,
de nincs idő most aggódni,
uralkodom félelmemen.
Fényképedet tartom
remegő kezeim közt,
rád emlékezem,
örök sötét borult
szívemre miattad,
miért? - kérdezem.
Lennék éjjel csillag,
a hatalmas fekete égen,
Lennék tenyérnyi kék,
a tenger hűs vizében,
Csípős álmos reggelen,
csillogó harmatcsepp lennék,
déli remegő melegben,
napszikrákká hullnék szét...
Egy pillanatnyi élet volt azt hiszem,
érezni kezem a kezedben,
emlék ez, régen volt messze már,
megfakult szívemben, szinte fáj,
fényképedet nézem most csendesen,
miért oly ismeretlen, s idegen?
Tested most jéghideg,
és távol jár már a lelked,
a temető borús egén
árad a szenvedés,
Mondd! Miért?
Ne nyújts kezet, ha látod,
fekete kalapját a búnak,
hisz az ember igazán,
a saját kárán tanulhat.
...s mint gyermeket ringatlak, suttogom,
nélküled is veled vagyok,
s aggódó könnyes imámat itt hagyom,
hogy kibírjak még egy holnapot...