norabora kedvenc versei
Vacogok. Nem illik rám,
csontomig feszül az irhám.
A verset nézd, a sok betűt,
ritmust rág, tép. Nincs etűd.
Kezemben egy szikár, korhadt akácdeszka,
és újra mellkasomat szorítja a rég.
Igen! A lebontott kerítés darabja,
kipottyant görcs helyén sárgult utcakép.
keserű kávé fekete zacc
a lekvár legjaván penészfolt
szétporlik minden mi egész volt
szomorú reggelbe harapsz
A Tisza partján sétálok.
Kócos hínárt fésül a szél.
A holt-ágban nincsenek sétányok.
A part is borostás arcél.
Én oly sokszor elnézek másfelé,
s a keresztfáról megfeledkezem,
de érzem, elér egy-egy sugarad
az áradásban bomló reggelen
Drága napom, ékességem,
nem ragyogsz már úgy, mint régen,
szemed fénye tompa, bágyadt,
ifjú orcád egyre sápad.
Eldurrant egy ér a testben,
Elfolyt minden, mit egykor
Úgy igazán, de tényleg
Megőriztem, szerettem,
S hazudnék, ha nem hiányozna.
Most álmodlak... A fotelodban ülsz,
megnyugtató érzés? - Inkább szokatlan,
majd mint a fény, mindenhol elterülsz`,
ha tényleg itt vagy, az odafent lakatlan.
Nem tudom, ki vagy, de úgy hiszem, leszel még.
Egyszer majd betöltöm a szíved és az elméd.
Egyszer majd egy bársony, holló-röptű esten
gyengéden borul rád a lelkem és a testem.
Kinőttem már a rám húzott
elképzeléseidet,
szűk zubbonyok mind,
oldalt kihasadt
elvárásokkal.
A telihold végigpásztáz a tájon,
hiszi, alant minden rendben van talán,
a búzatábla, mint susogó bársony,
titkokat fecseg végtelen éjszakán.
Hideg homályban félvak ablak,
üres szemekben pisla láng.
Sebzett kézzel kimért szavaknak
halandók ajkán csendje ráng.
Élőszó:
Előre szólok, hogy ez olyan eposz,
Aminek a vége, egy picikét laposz.
Ki Hepi Endrét várja, jobb, ha továbblapoz.
Talán álom voltam
talán az álmodó
talán a rét füve
vagy rajta kiscsikó
Csak ne nője fű be a kerti hinta alját,
koptassa folyvást új és új gyerek,
kik úgy hiszik, égig repítik a hintát
majd akkor is, ha én már nem leszek.