norabora kedvenc versei
Anyám...
csak nézek utána,
ahogy a kertkapu felé lassú léptekkel,
hóna alatt ruháskosárral imbolyog,
elnehezült testét botjára támasztja,
amit néhány éve szilvafából apám faragott.
Ma boldogságból szőttem ruhát magamnak,
s betakartam vele lelkemet.
Kolomp zenél az alkonyatban,
a porban otthon-szag kereng...
mióta már, hogy odahagytam,
egy örök vándor elmereng.
Hányszor építünk templomot homokra,
s rebegünk benne kéretlen imát...!
Fürdik a napban a reggeli harmat,
izzik az élet, és csupa báj,
mozdul a szívünk, indulunk halkan,
friss mező dallama szélben száll.
Magára hagyta a hajnalt az éjjel,
narancsban úszik a távol s az ég...
Karéj volt, ott maradt héj
az égi abroszon.
Éhes száj marcangolta,
mielőtt jött a nagy pofon.
Békésen verzió
Csendes lefolyású ez,
Nem hangos, csak csordogál...
Helyette
A vasárnap esték úgy telnek, mint a villanykapcsolás.
Mint egy rövid kattanás, fénymúlás, és sötét van.
Már-már éjszaka.
Lecsapom a karom a lepedő nélküli matracra,
és még egyszer megnézem.
Semmit, csak számokat.
Ennyi jutott belőled, idő számomra.
Tizennégy sorban eldalolni
mindent, mi fontos, hogy` lehet?
Tizennégy sor, beosztva rendre,
lefed egy egész életet.
részvét
Meghalt.
Ezt nem lehet
szépíteni, sajnos.
Mert ez egy
nyúlós,
fokozat
nélküli
okozat.
Mikor nem tehetünk semmit,
pedig mindent odaadnánk,
kétségek, félelmek szakadnak ránk,
mégis erősnek kell lenni,
még ha sajog is az a szív,
sírnánk, zokognánk kérve,
akár dühösen, gorombán,
ökölbe szorított kézzel, nem értve...
Vörös az orrom és ráncos az orcám,
megnyúlt a gumi a nadrágom korcán,
kiváltatlan vények várnak a polcon,
a mutató vihog a negyvennyolcon.
Fázol, zörögnek csontjaid,
reszketve dőlsz a falnak,
s köréd a bágyatag szelek
lomhán homályt kavarnak.