pbor kedvenc versei
Derűs órák, bánatpercek
emlékekké válnak lassan,
múltba vesző pillanatok,
tiktakoló idő ballag.
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Erdő halkan suttogott.
Valamit néha mondott.
Szólt, de nem nekem.
Mégis hallotta lelkem.
Lapokat írtam tele, de széttéptem
mindet, mert nem tükrözték a lényeget,
talán elmondom egyszer majd szavakkal,
eléd állok, és küszködve zavarral
próbálok beszélni közös jövőről,
a mögöttünk hagyott nehéz időkről.
"Mint gyermek, aki már pihenni vágyik",
úgy várom a csend ölelő nyugalmát,
összetört lelkem vacog, szinte fázik,
fals ütem dobolja sorsom kudarcát.
Ne fosszuk ma liba tollát,
Húzzuk meg kurta farkú kunkoriját,
Röfi füle dermedjen kocsonyában,
Bordarésze sercegjen sütőtálban
A dal álmot hoz nekem
Egyedül sétálok a kerti fák alatt,
egy csodás kis rigó dalolgat ott nekem,
kedvesen figyeli álmodozásomat,
csendben hallgatom őt az árnyas fák alatt.
Ha a Sors boldogtalan, szenvedéssel
teli kapcsolatokat ad, tanítani akar,
hogy szeresd önmagad, csak így szerethetsz
másokat, s arra sarkall, ne köss olyan emberekkel
kompromisszumot, akik nem becsülnek meg,
s a benned levő csodát nem ismerik fel.
Sárgult levél őszavaron
fonnyadt arccal megpihen,
platánfáról hullt magasból,
nincs lombdolga
...semmilyen.
Drága kisfiam, csodálattal
nézem rólad e fényképet,
oly égszínszép szemeiddel
az élet jelenét fürkészed.
Esőcsepp gurul kopott köveken,
sátrakba menekül, ki él és mozog,
lelkesedésem még így is töretlen,
miközben az eső hajamon csorog.
Múlnak a napok, halványul az emlék,
harmatkönnyekbe burkolózik az est,
csitul a kín, már egyre ritkább vendég,
rőt lombokra az alkony aranyat fest.
Újból itt állok a régi ház előtt,
várom, hogy kinyíljon végre az ajtó,
mit feledés pókhálója már beszőtt,
ahol a régvolt idő könnyfakasztó.
Pőrén születünk mindannyian,
rejtve bennünk ezeregy szellem...
Nem érted csak figyelsz
Miért fátyolkönnyes a szemem
Száz éves magányom cipelem szüntelen
Nem találom meg... csak keresem...