pocsipocs kedvenc versei
Szokásos, kötelező költemény emberköltőnek
Jaj, Uram, ha csak rossz
a motiválód!?
Ahogy jóra bajt hoz,
s így élted bánod.
Mibennünk az az ős él,
Aki szépet álmodott.
S mert ő volt a szép,
Szépnek látta a rút pókot.
a szerelmet
nem vágyom én végtelen sorsot.
bámulom a söröskorsót,
csak egy kicsit légy őszinte hozzám,
hosszú éjszaka vár rám.
itt állok egy kiégett bárban
Kíntól gyönyörködtetsz,
Testem testedhez tapad
a vágy belém nyilall
ha ölelsz;
befejezetlen tipródom
lélegz(et)em, elfojtom
s csak várok;
a halál táncba hív...
mint zöld erdők, hegyek
vagy kacagó gyermek
s csilingelő kacat,
ébredező patak vagy
messze futó csermely,
kezekben hűs kelme,
és csend és csend és szavak,
félénk, suta vadak...
Elbűvölő szemed fénye,
reám vetül, súgja:
Szerelmes leszek reád nézve
újra, újra meg újra.
Szépséged vázájában nyíló virág,
vágyaim verítékével locsolom,
titkaid, mint árnyékom hordozom.
Fényemnek ajándékozott a világ.
Add a Koronád, nem félek,
Vége lesz legalább az egésznek.
Érezni akarom megint, hogy élek.
Tudod, van úgy, hogy néha túlzottan nehéz
Papírra vetni mindazt, mi zajlik bennem.
Mint kétszárnyú ablakot, kitárni lelkem...
Ehhez félek, nem vagyok még elég merész.
Tavaszodik már a táj,
Kék égen fecske száll,
A verebek őt nézik,
S gonoszul kibeszélik.
A színpad áll, a függöny felhúzva,
kinyílnak a remények már újra.
Nem te voltál és nem is én,
két forrószívű idegen,
eljátszották egy online színpadon,
hogy milyen szép a szerelem.
Hallod, kedves, a Dráva neked csacsog,
ahogy egymásba harapnak a habok,
lenn az iszapágyon a kavics surrog,
míg horog elöl a balin hogy sunnyog.