purzsasattila kedvenc versei
Nyár volt, gyönyörű,
a ligetben sétáltunk,
mikor langyos haraggal,
csápolva-incselkedve
ránk zúdult a zápor.
...figyeljetek már szavamra,
hangsúlyomra, a neszekre,
romlatlan, tiszta jelekre
Annyira különbözünk csak,
mint mások,
és szánkból fékezés nélkül
csúsznak ki hazugságok.
Ma is Ős Ugaron járok,
hogyha magyar földre lépek.
Szennylével telt minden árok,
és a gaz itt mily temérdek!
Ki mondhatja, hogy ismeri magát?
Hiába nézed, kergeted magad,
hamarabb éred el - vagy csak hiszed -
bármelyik bújócskázó társadat...
Szárnyat növesztett ma vágyam,
lelkem szirti sasba zártam.
S felrepültem, fel az égig,
a Jóisten küszöbéig.
Életben tarthat majd a szó,
és minden halálon átevez,
csak a jóknak lesz fogható,
míg együtt ringunk, felnevelsz.
Fényfüzérek...
a város gyöngyei,
egymáshoz kapcsolt
láncszemek:
folyó, házak, hegyek,
két part között
átívelő, múltat
jelennel összekötő...
Egy ideje nem keresem,
nem kutatom, merre, hol van,
nem figyelem jövet-menet
tereken és minden boltban,
nem kérdezem, holnap lesz-e,
valamikor, egyáltalán
reggel jön-e, vagy épp délben
árnyékként a házak falán.
Jó érzés, ha van, ki szóljon kedvesen,
mikor az embernek nincsen kedve sem,
érzed az illatát, s hogy az ágy meleg,
álmaiban is mindig ott jár veled.
Ahol te vagy, szól a zene,
Káprázik a napnak szeme.
Ha még egyszer elmondhatnám Neked:
szívemből szeretlek!
Ha még egyszer elmondhatnám azt, hogy:
sohasem feledlek!
Milyen jó, hogy annyit csiszoltatok!
Hosszú évek gondos munkájaként
minden egyéni mániámról már leszoktam,
és minden lángoló, szent őrületből
réges-régen kigyógyítottatok.