sarandisziszi kedvenc versei
Egykor tűzbe borult lelkem
Ha rám néztél,
Szikrázott minden pórusom,
Ma már csak eltűnődve
Azon gondolkodom,
Hová lett az édes forró ölelés
Mikor vált torz mosollyá
A szerelmes nevetés -...
Álmodtam...
s átölelve tartott,
mint izzó láva
vulkán oldalát.
A sas elkérte a lelkem. Szép volt és fekete, hát megkapta tőlem.
Nem tudtam, hogy ő a Halál. Visítva nevettem a viccein.
Ma meggyötört az éj, s egy
Gúnyos pillanat,
Mikor azt hittem enyém
És újra velem vagy.
Szemüveget adott
hogy lássak
új bőrt húzott rám
hogy védjen.
Már akkor éreztem, tudtam,
mert tenyeredben a rejtett vonalak hozzám értek,
olvastam belőlük,
úgy ahogy most te
az én soraimban...
Zajos képpé változom,
régi elmosódott
anyagában megrepedt,
de mégis, hűen őrzi azt
amit akkor rögzülve magába zárt.
Kezéből homokot szór
szemem lecsukom,
érzem ahogy arcomat karcolja,
szívem pedig nem bántja már.
Néztem szemét
mi már nem olyan
fényes, nem csillant
mint égen a csillag
mi olyan ékes, nekem fényes.
Nem vágytam még így a csókra, melegre
mit adhat gyufaláng, összefonódni
a tűzzel, ostobán kúszni egekre
és fáradtan tarló tövébe bújni.
Álmomba beledörrent
hasítva vágta fel ablakom
furcsa égető cseppjeit
éreztem
redőny résein át láttam
fényeit
szaladni az éjbolt tetején
s mint egy bazár szakadt rám...
Úgy ébredek fel
ahogy te is teszed.
- Némán -
Mennyezeten remegő kereszten
csak pár emlék vigyáz reád,
telefonszámod ajkamra vésve.
Néha ha elázik párnád
nedvesen forgatod még
mennyezet csüng feletted
s a hajnal késik mint
régi postás szekér.
Kisírt szemekkel nézlek,
nem tudom mi lesz veled.
Nem maradhatok melletted,
kell, hogy találj mást szívedre.