shuday kedvenc versei
Már nem tudtam elmondani,
Már nem volt rá idő.
Midőn az ember mindig halogat,
S ha eljő a vég, ki értheti meg már,
Az élettelent, a halottat.
S kinyílott az ajtó:
(Csókolom! Én vagyok a Halál, aki jön,
és viszi, akit talál. Most Te akadtál utamba, kis
piszka e földnek, de esdekelhetsz, ha akarsz, hogy miért
ne vigyelek! Ha jó okot mondasz, hagylak még kínlódni, Te
fogsz az élők közt e keggyel kilógni.) Gondolkodott emberünk,
mert halni nem volt kedve, mit mondhatna, amivel számíthatna e
kegyre? - Öö, jó ember voltam, mindig szót fogadtam... de látom, ez...
Olyan minden nap, mint egy évezred a pokolban,
Hogy elérem-e az utam végét? Egyelőre bizonytalan.
Tudom, hogy vár rám valahol egy hely,
Hol elfogadnak ilyenek, és nem nyomja vállam teher.
17 éve taposom a saját életem útját,
Van néhány fájó pont, amit nem most éltem át.
Szeptember végén egy sírhalomnál
Emlékeimmel magam vagyok,
Egy gyertyaszállal egy szent halottnál
Lehajtott fővel csak hallgatok.
Voltam matektanár,
De jött a korhatár,
Így sajnos árva már
A példatár.
Ónos, borongó testem karosszékben
pihent egy őszbe suhanó napszálltán.
Dohos, ódon versek ölelésében
kötetnek lapjai virultak sárgán.
Én kis igazságom, vigaszságom!
A hó lehull, az élet elhull.
A természetnek új köntöse van,
Az életnek más arca van.
Gyakran csak bámulok előre, kikapcsol az agy.
Jogosan vágják a fejemhez: Álmodozó vagy!
Nődd ki, hisz nem vagy már gyerek! Mi lesz így belőled?
Ennyi idősen már sokkal többet várunk el tőled!
Járom az utam
a megkopottat,
Rabja vagyok
a megszokottnak.
Egy kismadár dalol a faágon,
Hallgasd csendben, barátom!
Hallod miről dalol neked?
Elmeséli a való életet,
Hogy a világ zord arca mögött,
Ott rejtőzik egy békés újszülött,
S az újszülött, az új világ,
Az új élet, mi Téged várt...
Ha azt hiszi, jóember, hogy lazán
hozzám vágott szava egy igazán
földbedöngölő sújtással fölér,
nagyon téved, mert ennyit csak: "kövér"
bárki mondjon, elhajtom, mint itten
e szánalmas kis legyet legyintem.