szilagyinekati kedvenc versei
Érik az ősz a fűzfa kobakján,
ága s a bánata földre csorog.
Útra ha kél az égi madárhad,
sóhaja mentén a vágy toporog.
Aki elköltözik, annak kijár a bánat,
én, ki itt maradtam, siratom anyámat.
Virágos a kedvem, ha versre ébredek,
gyöngyharmaton sugár köszönt új fényeket!
Az ifjúságod
már tűnt varázs,
mindhiába kéred,
percekre tér csak
vissza néha
mikor felidézed.
Amikor az este ráül a napvégre,
kell a gyermekszívnek a vélt bizonyosság,
hogyha majd az új nap felszökik az égre,
szép lesz az ébredés, igaz lesz a világ.
Mikor a kékek az égre lépnek,
virágba borul a sebzett lélek.
Földig araszol a fűzek lombja,
mosolyra fakad még a mogorva
Midőn a fák levele bíbor tengerbe hull,
őszbe hajló lelkem harangja megkondul.
Bizony, beérett már termésem, életem.
Átok avagy áldás, embernek születnem?
Nyár parazsán hevül
új remény kalásza,
lángszirmait bontja
szerelem virága.
...Annyi a tiéd, amennyit hoztál,
amit Teremtőd majd visszakér.
Mindenért örökre köszönet teneked,
hogy habosra csókoltad felettem az eget.
Jaj, Rómeók, Júliák! Verona már sosem lát
szerelmesen Titeket! Hol az erkélyjelenet?
A lét fonákja szürke,
szögletén félelem guggol.
Hová lett a színigaz?
Helyében hazug hablatyol.
Én, a magyar föld szülötte,
indulok a szent esküre,
hogy hitvesem s magyar hazám
hitben híven el nem hagyám!