szzs kedvenc versei
Ne szóljon zene, ne prédikáljon
pap, a síromnál senki ne álljon,
csak aki rám dobja a földet,
de az is csendben, ahogy a zöldek,
kik kényeztettek, rámhajolnak,
amikor elfogyott a holnap.
Hajdanán, dicső nép volt a magyar,
Nézz vissza őseidre, óh, magyar!
Ősök vére kötelezzen bennünket,
Fogjuk egymást, szorosan a kezünket.
Könnyező, haldokló csillagok,
Mondjátok, hogy óh... én ki vagyok?
Csak hulló csillag a kék égben,
Vagy törmelék a semmiségben?
A hó mindent belepett már,
fehérbe borult az egész határ.
Az esti fénylő csillagig
oly messzi út vezet fel,
több ezredév is kell,
amíg
leér a fénye egyszer.
Egy szót kérek most,
mely a mindenségről szól,
amit vágyak szülnek,
de nem leled sehol.
Ki vagyok én?
Kiért meghalt a MESTER?
Életét áldozta értem,
hogy VELE és BENNE éljek!
Súlyos ez a kereszt,
görnyedek alatta,
de nem tehetem le,
mert az Isten adta.
Ne leselkedj, hóvirág, húzd össze a kendőd;
még a jeges, hideg szél borzolja a lejtőt.
Bús a tücsök, jaj, - nem fürge;
fenn akadt a nyirettyűje!
Egyik lába, épp a fogó,
magas fű foglya lett, ha-hó!
Eljött hozzám a röpke mélabú,
álmokban dermedő sötét ború.
Édes hangja már gyönyörű,
tisztán csendülő hegedű
dallam sír.
Fond ujjaid ujjaimba,
húzz magadhoz vágyakozva,
vesd rám azt a huncut szemed,
hagyd éreznem égő tüzed!
A február
- mint lusta macska -
kiengedte eddig behúzott karmait.
Feltépte párnájának selymét,
és a töltelék
- mint fehér tejszínhab -
most mindent beborít.
Hópaplan alatt szunnyad a mező,
dér-palást ruhát öltött az erdő
jég-csipkés ága.