ugroeva kedvenc versei
Keskeny ösvény, csörgő patak,
tükörfényű, kicsiny tavak.
Felsóhajtó nádi világ.
Hullott csillag sok-szín virág
útmentén, völgyben, a réten,
nyitva a csend, mely törékeny.
Fiatal pár elfáradt már,
hosszú úton padra talált,
megpihenni ők leülnek,
némaságba szenderülnek.
Hidd el nékem, drága kincsem,
(így beszél a nagypapa)
valamikor réges-régen
én is voltam kisbaba.
Jó játék volt! 18 évig
játszottunk nagyon fontosat,
és mellénk álltak és követtek,
de elfáradtunk ezalatt.
Összegyűltünk a te tiszteletedre,
szemünkből lassan könny pereg,
nélküled fognak telni az eljövendő hetek.
Hová is tűnnek a rigódalok?
A ma még keresgeti a tegnapot,
de rázuhan az est, s a harmatos reggel
törli lassan, amit az éj meghagyott:
A tegnap nő. A holnap csökken eggyel.
Nehéz felismerés, hogy a gyerekkorom
hazugságokra épült.
Nem is gondolnék rá, nem érdekelne,
vagy csak bólintanék, hogy így volt,
hiszen már rég tudom
milyen talajból nőttem,
mert kinőttem!
Vihar készül.
A flaszter éget.
Csak kémleljük
a messzeséget.
Ketrecbe zárt madár
régen megszokta már,
hogy reggel jő az estre,
hull néhány tolla, teste
lassan öregszik, s lenne
esetleg még esélye,
nyitott ajtó, de mégse
indul, már nincs is kedve...
A halál csak a kezdet
Döbbent arccal, mosolytalanul,
pilláinkon könnycsepp
gurul
Első és utolsó szívdobbanás
közti tér, ez itt a lét.
Fontosnak hitt dolgokkal
megtöltve, ez lesz a tét.
Elmennek a csúnyák,
meghalnak a hajdani szépek,
itt vannak róluk,
itt a fejemben a képek.
Írtam egy verset, egy köszöntőt
vagy két hete, s mert túl korán,
hát félretettem, hogy majd akkor
küldöm, a nagy nap hajnalán.