uzelmanjanos956 kedvenc versei
Nem erdő ez, csupán bozótos
takar kanyart és jó utat.
Százféle cselt rejt bokrok árnya,
s lapító orvvadászokat.
Oly` sokszor próbáltalak elképzelni,
Lehunyt szemem mögött megidéztelek,
De mindent fölülírt a pillanat,
Mikor először megérintettelek.
Kell, hogy szép szerelme
beterítse lényem,
mindig melegítsen
éltető reményben.
A szomszédasszony háza falán egy kis tücsök mászott,
három hangya a lába körül vígan hadonászott!
Holdfény játszott fenn az égen, vígan fuvolázott,
a tücsök koma ázott lába már fáradni látszott!
Üzen az ég
Ódon, öreg ház takaros
szobájába lépvén sparhelt
mellett ott ült anyám csendben,
nem szólt! De jó meleg van!
S e mondat még sokszor
elhagyta ajkam!
Becsapnak az álmok, könnybe lábad szemem,
nem szeretném újra elveszteni az eszem.
Tudom, hogy nem szeretsz, csak ábránd az egész...
Szerettem volna vadgalamb lenni,
szárnyalva nézni a Földre,
hóbortos fergetegemben
lebegve alázuhanni,
látni, milyen vagy s milyen a semmi.
Fekszem a kórházi ágyon, nézem a mennyezetet,
öreg már szegény, foltos, repedezett,
közben a mennyezet is szemezget velem,
fiatalember, mégis nagybeteg.
"Az élet dala a borvirágban",
szakadt húr a bús homályban.
Lelked ringó kalászából
hull a könnyed, mint a zápor.
Hős időkben így szólt az ének:
- Itt az életnek van ára!
Jattolni kell, ha nem is kérnek,
tekintve nem csak a mára.
Poet társak, láttátok?
Lettem Mila egy, és ki tudja, hány.
Elmémnek tengerén
Vergődöm szüntelen,
Szívemnek szegletén
Hiányod küzd velem.
Csendes órákon fény sző szavakat,
emlékeket hoz, dalos nyarakat,
illatokból öltöző, lágy muzsikát,
míg Nap tűz hajamba bíborpántlikát.
Két kis öreg csattog-battyog,
Már csak a pillanat pattog.
Néha-néha meg-meg állnak.
Út fáradt el, nem a lábak.
Egymás mellett szépen, csendben,
Egyik szólal, másik rebben.
Szeretetben minden rendben.
Mint lámpafény az esti csendben,
Halványan süt, de egyre szebben.