v.dana93 kedvenc versei
Üvöltök, az Everest csúcsának magányos szele én vagyok,
És a világ tetejéről a világ mélyébe harsogok.
Túl sok az ajtó, túl sok a kulcslyuk,
A táblán két jel: "Balra" és "Jobbra",
S megint ugyanazt a nótát fújjuk:
Dönts, Alice, dönts már! Erre vagy arra?
Szóljon a mennykő mély torokból zengő hangja!
Tépje el ősi láncát a pusztító vihar!
Konduljon hát a purgatórium harangja,
Mert nincs az a gyógyír, mely minden sebet bevarr.
Azt mondta, szeret, s én hittem neki vakon,
Ittam minden édeskés szavát,
S nem láttam ínszövetében megfeszülni...
Kósza foszlány; szellődarabka,
Hátán dalt hordozván,
Mint ajkakról kélt legenda
Viharzik be hozzám.
Ha majd az árulás harangjai megkondulnak
Kicsontozott holttetemem fölött,
Mondjatok még egy imát: kárhozott lelkem magva
A kénköves Pokolba költözött.
A tenger nem kék volt, mikor láttam,
Átlátszó vízét algahegyek festették zöldre
Úgy hittem akkor, ég és föld korlátlan
Hiszen együtt látott minket Odüsszeusz öble
Apám felhívott: első napján gyere le ebédre
Szokásához híven ennyit mondott csupán
Tizenhét év után megérthetné végre
Hogy én nappal alszom, éber éjek után
Kapaszkodj belém, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
ahol a szív, mint a csont, reped,
és hullanak szép ezüst fejek,
ahogy véres csatákban, sorban,
hevernek a földön a porban,
mert beteg időt élünk ahol,
csalogány helyett varjú dalol...
Azt álmodtam, hogy ajkamra forró csókot lehelsz
Azt álmodtam, hogy ajkamra forró csókot lehelsz,
Arcod ismerős volt, mégis ismeretlen talán,
Azt álmodtam, hogy kezem fogva biztonságra lelsz,
S csendes halált hal a sebzett szívet kínzó magány.
Nélküled nem teljes az életem,
szerelmedre éhezem
ó, gyönyörű érzelem,
csakis érted létezem.
Végeztem veled, szerelem!
Nem hajkurászlak tovább esetlen.
Elegem van belőled, kegyetlen érzelem!
Miközben emészt düh, csak kérdezem:
A testem és szellemem még visszakérhetem?
Érzem, lassacskán felébredek,
Izmaim új erő tölti el,
Álomföldről magamhoz térek,
Pillám remegve nyitódik fel,
S szúr, fáj az erős, tűző napfény,
Túl gyorsan a túl sötét után,
De benne lapul az új remény,
Benne a friss gyümölcs az új fán.
Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött.
Sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Kedves ismeretlen!
Nem is tudom, hol kezdjem levelem,
Hogy és miképp írjam,
Ideáim milyen sorba rakjam;
Megfordult ez meg az
Fejemben, csupa gondolathalmaz,
S bár nem tudom ki vagy,
Az érzés nyugodni békén nem hagy...