valosag kedvenc versei
Ne gondold, hogy a szív beteg,
csak mert szaporán ver!
Szerelmet ringató fészek,
életünk akusztikája.
Izzó tüzed lennék! Lelked vegyítsem,
alkimista kohóban enyémmel telítsem.
Hűs forrásként keresném utam szívedbe,
szavak nélkül, lágyan olvadnék a szemedbe.
Ha tehetném...
Lennék...
Szemhéjad lennék,
ami igéző kék szemed védi.
Idegsejt lennék,
ami a külvilág rezzenéseit érzi,
vagy a láng lennék,
ami felmelegít s örökké éltet,
vagy a mozdulatlanság,
ami egyszer meghal Véled.
Akartam egy verset írni,
de módját nem találom,
miként tudnám bemutatni,
mily vicces az én párom.
Diribdarab kristályszemek,
mint kelyhek tüzes vizéből,
forr-pattant sejlő-sejtelmek
a lapra fércelt, érces ízéből
szőtt fantázia festett képe,
széttáruló, selymes szárnya,
elszunnyad az, papíron éke,
mi képzetem vélt, vad világa.
Álarcom letépem, úgy megyek a bálba,
már nem rejtem az életem díszes maskarába.
egymáshoz bújva álmodnak az ingek
kimosva belőlük jól a régi nyár...
Halk, zöld suttogás csal az udvarra,
A türkiz szellő rőt alkonyra vált,
Ám diófánk törzse úgy áll utamba,
Mint őrszem, ki ős-ellenségre várt.
Mivé legyek,
ha felhő tornyosul fölém,
fényes egemen szupercella ül,
ha sötét felhőket kerget a tollam,
mondd, mivé legyek?
Divat lett a fekete maszk,
Zorrót játszunk, mint hős lovas.
Bánatosan suttog a könny,
szívekbe költözött a közöny,
érzés-ésszel ellenkezik,
könny mosolyra irigykedik.
Vízkereszt napja vagyon,
kezdődjék vígan dalom,
sokan álarcot vegyenek,
így űzzék el a vén telet!
Zokog a világ, riaszt a változás.
Megsokasodtak létünknek terhei.
Roskad a szekér, az ólomsúly nehéz.
Csikordulnak az élet kerekei.
Rossz álom
Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.
Maszkban mentem, maskarában jöttem...
Kérlek, ne kérdezd meg, hogy hogy vagyok,
történhetnek kellemetlen dolgok,
magamra lehetek dühös, hibás,
felvázolom, mi is a tényállás.