vamosiistvan kedvenc versei
Oly távolinak érzem most az életet.
A magány felejt és rejteget.
Rád várok csendben ülve,
Mikor jössz el hozzám végre.
S mikor méz lesz ajkad,
Én táplálom vele ajkam.
S mikor ajtó lesz szíveden,
Én lakom benne kiteljesedve.
Elborzadva nézem a világot.
Hatalmasok, háborúk, hiányok.
Beteljesedett turáni átok.
Csak maradjak jó, erre vigyázok.
Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?
Ó, ti nők! Bízok, hogy mindannyiunk lelkében holnap bizony lesz új tavasz...
Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?
dacolva a faggyal törekedsz az életre
hófehér fejecskéddel a fényre érkezve...
Bús tekintetű,
pusztuló szerkezet...
meg-megújuló
fecskefészkeket
vigyáz málló vakolat.
E szál virág legyen a tiéd,
Pislákoljon a remény,
A természet meseszép,
Az ember jó utakra lép.
1848
1848-at
sorban átírták a nemzetek,
a szabad eszmék fellángoltak,
és forrongtak az emberek.
Szülők s gyerekek
Jelentik a mély kapcsot
Generációk
Szőttesében, emberek
Egybe kötöttségében.
Tiszta álom
Este van,
Ma ébren álmodom
Sóhajom hídja
Repít át álmokon.
Örüljetek, kérlek, mindennap egymásnak.
Mert röpke a létünk, nagyon gyorsan múlik.
Sajnos ez a rendje ennek a világnak,
későn döbbenünk rá, amit kéne tudni.
Máté, Máté, kicsi Máté,
ablakodban kismadár,
azt dalolja alkonyatig:
holnap újra visszaszáll.
(HIAQ)
Marcangol fájdalom,
Csatát vív szív és értelem.
Egál! Győztes nincsen.