vendel kedvenc versei
Fent ülök az ég peremén,
a Nagy Mindenség közepén,
csillagszórók a csillagok,
bódítnak virágillatok.
Az élet peremén bújva táncolnak,
nem akarják megismerni Isten szavát,
mindenkinek és mindennek behódolnak,
nyakukba zúdítják a világ átkát.
A Nap fényfogát a felhőkbe vájja,
szeme a hajnal bársony pupillája:
kerek, ábrándos, és semmi rés,
finomra csiszolt kaboson ébredés.
"Mi gőggel tölti el az embert, jóra sosem visz" (Szolón)
Pálma nem Athén polgárait inti,
inkább turistát legyez, sok gazdagot,
akik ott szeretnek metaxát inni,
hol ezrek izzadnak érte a napon.
Mosolyogva néz rám a Nap,
látja, hogy csodálom.
Olyan szép ez a reggel, mint
a legszebb álom.
Annyi bánat lakik sokszor írásokban,
hogy önkéntelenül könny szökik szemembe.
Ragaszkodni kéne az élethez jobban.
Tavaszt várjunk, nyarat és őszt, csak telet ne!
állt a réten néma csendben
füvet legelve sok birka
hitték biztos minden rendben
hisz a gazda ezt megírta
Elmondanám, ha ránk köszönt az este
Fekete szemével bársonypuhán.
Ezer szerelmes áldott délután
Szomjas ajkam egy lány csókját kereste.
Estét ringnak
csillagok az égen,
apró fénnyel
ragyognak le nékem,
fagyot érzi
már a város, utca,
kéményfüstöt
jól magára húzza.
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Légy magasztalva, te nagy Isten.
Ki nélkül az életünk nincsen.
Áldott testvérünkkel, a Nappal.
Imádunk téged hittel, szóval.
A hajnal fölénk kondenzcsíkból
gyűr drapériát, estig leszáll
a szöszmösz-felleg, éjjel sípol
a riasztó, s nem szűrik bezárt
ablakok sem az intenzív port.
Ó, tiszta ég, miért nem takar felhő?
Szánj meg minket csak egy vékony felleggel,
kurta esővel, jó nyári záporral,
sűrűn koppanó igazgyöngycseppekkel!
Mondtam már, hogy meg ne kérdezd,
hogy hány éves a korom,
hiszen a kémény sem tudja,
mért fekete a korom.
Piros fény dereng, a vér üzen,
távoli pusztulás romjai alól
jelzi a halál formáját,
hol a csúfos vég nyögve csahol.
Már a kis veréb élete is pokol,
apró pocsolya sincs, nemhogy itató.
Szikkadt medrek kérdik, hol a tiszta tó,
ritka fuvallat poros nyelvvel lohol.