vendel kedvenc versei
A legfelsőbb szeretetben
A halhatatlanság magja ad életet.
Az isteni szeretet atomja teljesen
Az emberre csöpög örök életet.
Elperegett az idő homokórája
Avarillatú napon járva,
Őszben andalogva
Mindennapok halmazában
Égig száll a remény dala.
Verset írni tudni kell,
kell hozzá a gondolat,
kell hozzá a gondolat, mely
enyhíti a gondokat.
Fordul a világ a téllel, a nyárral,
osztott szerepek várnak ránk
másvilággal,
refrént kántálnak a remények.
Éjféltájt álmomból arra ébredtem,
Valaki szép csendben ott fekszik mellettem.
Selymes, kócos haja az ég felé állt.
A szívem is félelmemben majdnem megállt.
Életbe hatolnék, de nincsen és nem volt trójai faló,
Ha lett volna, akkor én lettem volna az élethabzsoló...
Az élet sokszor pont olyan, mint egy patkolatlan, sánta ló!
A kútba néztem:
ássa-e még a múlt?
Se tükör, se fény nincs benne,
csillaga rég kihunyt.
Egy posztmodern élethelyzet hangjai
mélységek és magasságok
megtisztelve érzem magam
arcpírjával kedves uram
lopakodik optimistán
hogy túlnőjön az árnyékán
Pánik
Lelkem didereg,
Egyedül vacog, retteg
Magányos szívem.
Ha látlak, úgy dobban a lélek,
ha érezlek, csak akkor élek.
Ha velem vagy, enyém a világ,
boldog vagyok, ha csókol a szád.
Nesztelen árnyék, merre jársz,
a mindenség szökik túlra,
így engem soha meg nem vársz,
emlékeztetsz hát a múltra.
Elmentek mellettem az évek.
Kellett, hogy velük együtt lépjek,
Az is, hogy megelőzzem őket.
Nem kellenek a félrenéző szemek,
sem a fölényes megnyilvánulások:
az értékrendünk emberien önző,
színen a hűség és az árulások.
Fekete varjú a sasmadarat leste,
Termetét mindig irigykedve figyelte,
Vitorlása a sebesen vonuló felhőknek,
Hol hosszú szárnyai szétterülnek
Fehér virágok
bólogatnak, jég alól
szép hóvirágok!