viola61 kedvenc versei
Golyókból gurítom neked a Földet.
Van, hogy úgy elemészt, van, hogy így könnyebb.
átkötött papírdoboz
port is csak szűrt fény bogoz
nem látszik a lábnyoma
visszajön vagy már soha
Azt mondják, nemsokára karácsony.
Az én fenyőm egy látomásom:
Fám alá rakom az egész földet,
Békés, boldog, szebb jövőnket,
Nem feledve szörnyű álmainkat,
Most is hadakozó társainkat...
Furcsa tél ez, rám telepszik,
mélabúja körbejár,
kint a fákat szél cibálja,
bent a gondra csönd szitál.
Tisztesség, becsület, hűség... szavak, szavak.
Ha nincs benne tartalom, csak üres szó marad.
Őseink vérükkel fizettek meg érte,
Mai világunkban miért nincs értéke?
A Nap már nagyon messze ring,
néhol a hópihe kering.
Hegyekben hallgat a fenyves,
lent a fűszál fénylőn nedves.
Lelkem elnyűtt ruházatát
kimosnám én,
testem szakadt ábrázatát
levetném én,
kedvem megkopott
állványzatát
felújítanám én,
de vajh meddig bírom...
Gyönyörködve nézem
gyémántként csillogó...
Feladatnak érezte, hogy feladja,
amikor a legjobb barátjában sem bízott.
Mégis azt kérdezte, hogy most a lelkét eladja-e,
vagy maradjon nyugodt, és gondolja át.
Idelent, az ősi fagy nagy telén
mamut bébi zanzásult, egy szegény.
Odafent lomhán jégbolygó suhan,
örököt színlel az időfutam.
Álmomban a Holdon jártam
Furcsa arca megijesztett
Majd Genezissel vacsoráztam
Az emberiség kirekesztett
Rád gondolok, s a pillanat visszaad.
Rád gondolok, s látom édes arcodat.
Rád gondolok, de emléked gyötri a perceket,
Rád gondolok - s hagyom sírni lelkemet.
Fölvette arany palástját a hegy és völgy,
még napban fürdeti arcát az "Öreg Hölgy",
de már érzi közeledtét a fagyos télnek,
lassan búcsút int minden őszbe halt levélnek.