zelgitta1 kedvenc versei
Egy nő, aki halad a korral,
a bejárt mennyel és pokollal,
itt vagyok, de időnként elveszek
csak azért, hogy rám találjanak;
a tettek, a szavak, a kedvesek,
hogy segítsenek, ha tévedek.
Valamit írni kéne mégis,
míg eloszlik ez a szürkeség,
széthullt gyöngyöket megkeresni,
köd mögött a csillagot lesni,
mint hitőrző, büszke jegenyék
A nagy hajók a messzi kékbe vesznek,
minden csupán egyetlen pillanat.
Csak ennyi volt: partján egy szép szigetnek
mi összeforrt, azonmód szétszakadt.
Tudod, én is úgy indultam...
világot váltani,
s most itt vagyok...
lassan elfogynak vágyaim.
Szeretni tudni kell,
A hit gondot elvisel.
S csak ennyi az, mit égi ajtón átviszel.
Ez is sok, és megtisztelő,
Gondolatot ébreszt a szenvedő.
Mikor ünneppé lesznek mind a hétköznapok,
új szárnyakat kapnak a fáradt őrangyalok,
nem zavar eső, nem bántja bőrömet hideg,
már nem érzem súlynak, amit vállamon viszek.
Úgy, mint az angyalok:
hófehér ruhában,
mennyei fények közt
üldögélve hárman,
fogjuk egymás kezét
nagy-nagy szeretettel,
csak a szemünk beszél,
érezzük: szó nem kell.
Ködlovagok erre járnak,
szeles felhőkön vágtatnak,
rátelepszenek a földre,
egész város eltűnt benne.
Telet hozó, morcos ember,
ködben csoszog a december.
Haján, bajszán csillog a dér,
kopár ágon süvít a szél.
Olykor hasznos a futás
Csábítóan zölden mosolygott reám,
Ellenállni nem tudtam, s azt sem, hogy mi vár.
Hamvas volt, mint a harmatos leány,
Ropogós, mint a ma született bárány.
Úgy hullott rám az éjszaka,
mint kripták néma bársonya.
Futnék előle, nincs hova,
itt fény se rebben már soha.
szeretem a hajnalok hűvös pirulását
míg rejtőzik a park fái mögött
a reggelek illó mozdulását
mikor megébredek karjaid között
a redőnyön átbújó csillogást
mely szemedből tükröződik felém
a hosszú esték meghittségét
ha veled kettesben lehetek én...
Szeretnék egyszer arra ébredni,
hogy anyám fölém hajolva
törli le rémálmaim
izzadságcseppjeit,
halkan suttogja: csitt,
ne félj,
megöregedni nem bűn,
ez van megírva...