Kiemelt versek
A kiemelésről és arról, hogy miképpen ajánlhatsz verset kiemelésre, a GyIK-ban találsz információt.
Ott honvágy a dajkája még a kisdednek,
tenyérbe szakadt szálkák viszketnek,
s a faragott tölgy járomcsontú taták
messzilátón hunyorognak át
a táposokra. Kazlakban ott az élet,
még keresztelik kérgét a kenyérnek,
múltmorzsák hullnak a tiszta
abroszra, s a mindent vissza...
Láttalak öregen, fiatalon.
A metróban te jöttél nekem.
Bent ragadtunk két megálló közt,
És fennakadtunk ócska tényeken.
Még itt van a pakli a szekreter alján,
Még dobban a szív, ha kezembe kerül,
De por lepi már koronás, duci dámát,
És asztalom élire filc se feszül.
Magamra húztam
maradék időmet.
Együtt indulunk
tovább némán
elhallgatástól
egy újabb
elhallgatásig.
Bal lábbal szörnyű a napkelte
- előttem falig tart a láthatár -
úgy érzem, hosszú volt az este,
kezemben remeg a fogmosó pohár.
jövőt aratva
Sarokban hever az összeaszott vasárnap.
Koravén tetemére méltatlan ül a por....
Három óra ötven, ötvenegy, ötvenkettő.
Csomót bont az éjen a hajnal,
Az ágyon már csak egy összegyűrt lepedő
Jelzi, hogy egyszer valaha, a "minket" nemcsak én akartam.
Egy csöpp kanálnyi fűszer, porcukor,
bőséges tejszín és csurgatott méz,
vágytól duzzadt IQ-háton szőtt humor
szembogarat lőve, tüzelve néz.
Az ízeket a nyelvem hegyén érzem,
ahogy a szavak is ott találhatók.
Mennyi közös képünk van a facen...
nem tudják a letiltott felhasználók.
Még érzem orromban,
Amint pőre körte haját pirítja a nap,
S én biciklimen ülve...
Az ezerkettedik éjszaka...
Ezeregy éjszaka alatt sok szép meséd
hozott reményt, elűzte magányom,
utaztam varázsszőnyegen és Szindbádként
hét tengeren át egy vitorláson,
eltelt ezeregy éj, de még nem ébrednék,
utoljára még álmodni vágyom,
ez az ezerkettedik éj, ma ne mesélj,
csak táncolj, már évek óta várom...
Hópaplan alatt menekül a tél,
jeges karja torkot fojtogat,
kandikáló hóvirág kelyhe acél,
szél tépi a sziromcsontokat.
Látod, a múlás ajtónkat zörgeti,
gyávaságunkért vajon ki fizet meg?
Arcod puha kendő, arcomat fedi,
borzongató rémülettel visellek.
Az ég ősrégi, szürke sziklatömb,
agyonnyom minden élőt s holtakat,
háztetőkre, a kopár fákra döng,
s vak víz fölött a hídra rászakad.
Megszentelt kosarát hozta,
biciklivázán Nap csücsült,
ismertem, és mennyi a kora,
arcán az idő több ráncot szült,
kendőzte fején ősz haját,
játékos pár tincs kiszaladt,
tán érezni jobban a tavasz szagát.